Kedves olvasó

Olyan jó volna nem bosszankodni, nem is szomorkodni, meg nem sértődni, a bántást a fülünk mellett elengedni, ha ütnek, a másik arcunkat is odatartani, ha megdobálnak jó kemény kövekkel, hazugságokkal és félremagyarázásokkal, puha, szelíd, kenyérmeleg mosolylyal rámosolyogni a saját gonoszságába beletorzult arcú ellenfélre…

Olyan jó volna egyszerűen élni, nem vágyni és nem függeni e világ számtalan „vívmányától", életkönnyítőként eladott, agyonreklámozott fölösleges tárgytól… Nem függeni se anyagiaktól, se más emberek kényétől-kedvétől, befolyásolható, hiúságtól és pozícióharctól behatárolt véleményétől.

Olyan jó volna a betlehemi kisded körül a századok során megszületett béke vagy legalábbis fegyverszünet hangulatát átvenni, átvinni zaklatott, tépett, indulatoktól és érdekektől szabdalt mindennapjainkba.

Miközben sokan erről ábrándozunk, így karácsony táján, netán még fogadkozunk is advent idején, januárban újrakezdődik minden, elölről, és szinte hajszálra úgy, mint előző és az azt megelőző évben, csatában, harcban. Amelyben elfogy az erőnk, az energiánk, az életkedvünk, ki- és lemerülünk, mint a fel nem töltött akkumulátor. Amelynek során sem magunknak nem szerzünk semmi múlónál többet tartó előnyt, se másnak nem adunk sebnél többet. Az emberiség mégis ezt a halált hozó táncot járja ahelyett, amit a betlehemi kisded hozott a mindenható Isten ajánlataként.

Vannak egyének, vannak családok, kis közösségek, amelyek másként szeretnék, amelyek meg is próbálják, élik is ezt a mást. Kevesen vannak vagy sokan? Az igazán mást és másképp élők nem hangosak, nem szerepelnek a reklámokban, ezért nem is tudunk róluk. Ők azt a szelíd és egyszerű betlehemi életet élik, amelyet azon a bizonyos karácsony éjjelen az angyal Isten hírnökeként meghirdetett. Ők azok, akik elfogadták Isten Krisztusban testet öltött ajánlatát. Ismertetőjegyük éppen az, hogy nincs megkülönböztető jel rajtuk, hogy az utcán tán elmegyünk mellettük, a buszban átülünk mellőlük a hangzatosabb nevű, kellemesebb, ismertebb márkájú parfüm illatával átitatott személy mellé. Áhítattal lessük a nagy karriert befutott, az újságcímben szereplő, a képernyőről ismert személyiség szavát, példáját, és messze kerülünk a lényegtől, meg az igazi, boldogító élettől is.

Azt kívánom minden kedves Olvasónak, a karácsony legyen alkalom számára az igaz értékek felfedezésére, az igaz példa felismerésére és életébe fogadására, létezése módjának felülvizsgálatára. S legyen ereje a felismert igazságok értelmében akár gyökeresen változtatni is!

Bodó Márta


Basil Cole OP – Robert Christian OP: Az angyalok, a láthatatlan világ hírnökei

„A hatodik hónapban Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: ?Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál!? E szavak hallatára Mária meghökkent, gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal így folytatta: ?Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Fiad nagy lesz és a magasságbeli fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége?." (Lk 1,26–33)

Isten angyala tehát meglátogatta és köszöntötte Máriát, aki a látogatás nyomán méhébe fogadta a Szentlélektől szent Fiát – ezzel kezdődik Jézus földre születésének hírüladása az evangéliumban, ez a karácsonyi történet eleje. Gábriel angyal jelenléte e történetben az angyalok valóságáról, a róluk való hiedelemvilágról is képet fest. Isten küldte az angyalt a láthatatlanból a látható világba hírnökeként.

Mivel Istent a régiek térben valamiképpen a világ fölött képzelték el, a tőle jövő angyalokat szárnnyal ábrázolták, hiszen hogyan tudtak volna különben leszállni a magas égből? De már a görög, nyomában pedig a római mitológia szárnyat „ragasztott" a hírnök vállára vagy sarujára. A különbség azonban jelentős: a kereszténység nem istenekként tekint a szárnyas küldöttekre. Az angyalok ugyan Istentől jönnek, ám maguk is teremtett lények.

Mária elfogadja Isten üzenetét a nála magasabbrendű lénynek tekintett angyaltól. Gábriel bizalmat kelt Máriában – vagyis hitelt érdemlő isteni küldött.

Angyal szállt le Jézus keresztre feszítése és temetése után is, hogy a sírja elé gördített követ elhengerítse. Az angyal közölte „a másik Máriával" a hírt, s biztatta: ne féljen.

Amikor nem hírnöki szerepben, küldöttként járnak, az angyalok fő feladata, hogy Istent dicsőítsék. Így aztán a keresztény művészek nemegyszer zenészekként, hangszerekkel, énekkarba rendeződve ábrázolják az angyali seregeket. A Bibliában erről az olvasható, hogy tízezerszer tízezrek zengik az Úr dicséretét: „Ahogy néztem a trónt, az élőlények és a vének körül angyalok seregének hangját hallottam. Számuk tízezerszer tízezerre és ezerszer ezerre rúgott. Harsányan zengték: ?Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!?" (Jel 5,11–12)

Kik az angyalok?

Szellemi, test nélküli, teremtett lények, akik értelemmel bírnak, akik választani, dönteni tudnak Isten mellett vagy ellen. Az emberektől eltérően az angyalok döntése azonban egyszeri és végleges, visszavonhatatlan, ahogy azt Aquinói Szent Tamás összegzi (Summa Theologiae I.64,2). Mivel testük nincs, nem szaporodnak, nincs nemük, s nem is halnak meg, csupán elbuknak és Istentől elszakadva élnek örökre (v.ö. Jel 20,7–10). Mivel Isten hírnökei, olykor látható formát ölthetnek. Ilyenkor az emberek számára láthatóvá lesznek – például Jákob lajtorjáján közlekednek (Ter 28,12), esetleg egy tű hegyén elférnek…

Aquinói Tamás szerint az angyalok nem önmagukért, hanem az emberért öltenek olykor testet s válnak láthatóakká, hogy bizonyságul szolgáljanak arra: méltó, értelmes társai az embernek, el lehet majd velük, a társaságukban tölteni az örökkévalóságot. Szent Tamás szerint a régi törvény uralma alatt az angyalok testi alakban való megjelenése egyben előlegezte, jelezte azt is, hogy Isten Igéje képes testet ölteni (Summa Theologiae I.511,2).

A Biblia is szól arról, hogy az angyalok beszélnek és énekelnek (Iz 6,2–3, itt a szeráfokról megtudjuk, hogy hat-hat szárnyuk van, s harsány a hangjuk, Mt 1,20 és 2,13, mindkét helyen Józsefnek jelenik meg álmában az Úr angyala, Lk 2,9–15, ez utóbbi helyen arról olvashatunk, hogy a pásztorokat értesíti az angyal a Messiás születéséről, majd énekelve dicséri az Urat az időközben ehhez megjelent mennyei seregek társaságában).

Az angyalok megjelenése többféle alakban történhet: a Jelenések könyve arról számol be, hogy a négy evangelistához rendelt szimbolikus állatok képében jelennek meg, de általában emberi alakot öltve mutatkoznak Ábrahámnak, Lótnak, majd Máriának, s a feltámadáskor „a másik Máriának".

Miért léteznek az angyalok?

Mivel az ember hajlamos a látható, tapintható, megmérhető dolgok alapján ítélni, gyakran jelenti ki: ami nem fejezhető ki számokban és egyéb mértékegységekben, ami nem mérhető, érinthető, az nem is létezik. A bibliai kinyilatkoztatás többek között arra is figyelmezteti az embert, hogy maga is teremtett lény, s bár Isten önnön képére és hasonlatosságára alkotta, az ember mégis inkább különbözik, mint hasonlít Istenre. Ezt az arányítást használta „az angyali doktor", Aquinói Tamás az angyalok létének, létmódjának magyarázására. Elképzelése szerint a lét rendje hierarchikus: Istentől lefelé minden csökkenő sorrendbe rendezve létezik. Ha az emberek Isten képét viselik anyagi mivoltukba zárva, s van az embernél kisebb, jelentéktelenebb, tehát Istennél távolabbi anyagi létező is, akkor léteznie kell egy láthatatlan, anyagi vonások nélküli rétegnek is. Ebben a rétegben lenniük kell olyan intelligens lényeknek az ember földi, korlátok közti valósága és Isten örökkévalósága közti hierarchiában, akik Istent az embereknél közelebbről látják és értik. Ezek az angyalok, akik maguk is az égi hierarchia szerinti karokba rendeződve zengik, hirdetik és látják Isten dicsőségét. Mindez az emberiségnek leckeként is szolgál, leckére – alázatból.

S hogy miért Isten küldöttei az angyalok? A zsidó és keresztény gondolkodás hozzászokott ahhoz, hogy Isten különböző emberi közvetítők által szól az emberiséghez: prófétákon, apostolokon, hithirdetőkön – s ezt kiterjesztve, általánosítva a pápán, püspökökön – keresztül. Jézus maga is Isten küldötte volt. De mindezzel együtt tévedés volna az angyalok létét puszta metaforának tekinteni, az angyalokra vonatkozó bibliai leírásokat és utalásokat ekként „semmibe venni". Az angyalok elküldése azért vált szükségessé, mert az Ószövetség tanúsága szerint az ember nem tekinthetett egyenesen Istenre úgy, hogy utána életben maradjon (a Kiv 3,6 tanúskodik erről: Mózes félt Istenre tekinteni, miután Isten megszólította őt a csipkebokor-jelenésben). Ugyanakkor az Isten szavát visszhangzó, azt közvetítő prófétákat kortársaik sokszor nem vették komolyan. Így ha Isten különleges módon akart az emberi dolgokba avatkozni, nem közeledhetett sem személyesen, sem emberi közvetítő által, hogy hiteles üzenetét kérdőjelek nélkül eljuttathassa. Azt a kivételes üzenetet, hogy Isten a Fiát küldi el a földre az emberiség váltságára, csakis angyali hírnök segítségével adhatta hírül. Az angyalok funkcióját kissé elhomályosította aztán Jézus megtestesülése, majd a Szentlélek elküldése pünkösdkor. Azóta az angyalok szerepe inkább Isten dicséretére és az emberek óvására-védelmére korlátozódik.

Az angyalok a művészetben

Amikor tiszta szellemi valóságukban ábrázolják őket, az angyalok az emberi szépséget és jóságot meghaladó szépség és jóság megtestesítői. Mivel az ember a Biblia tanúsága szerint Isten képére és hasonlatosságára lett megalkotva, ez a kiindulópontja Isten hírnökei, küldöttei – az angyalok – ábrázolásának is. A szárny a 4. század óta megkülönböztető jegyük. Bár a szárnyakkal való ábrázolás a perzsa angelológia (angyaltan) sajátos eleme, a görögöknél is létezik a győzelem szárnyas ábrázolása, a Niké-szobor, így a keresztény művészetnek vélhetőleg ez szolgált alapul a maga angyalábrázolásmódjának kidolgozásakor.

Mivel az angyalok már a mennyei boldogság állapotában élnek, úgy ábrázolják őket, mint akik ennek megfelelően örömben élnek: táncolnak, énekelnek és hangszereken játszanak. Szárnyuk lehet más színű, de ruhájuk általában fehér, ami a nyugati gondolkodásban a tisztaság és öröm jelképe. Mivel Isten szavát hirdetik, olykor az ennek a funkciónak megfelelő liturgikus ruhában ábrázolják őket: albában és a diakónusokra jellemző módon átlósan viselt stólával. Mivel az angyalok Istennel egyesülve, szeretetben élnek, a képeken Isten szeretett gyermekei körül lebegnek – ez különösen a puttók, a gyermek-angyalok esetében nyilvánvaló. Mivel az angyalok az embereknél nagyobb tudással rendelkeznek, Istent látják, olykor több szemmel ábrázolják őket az Ez 1,18 leírásával összhangban. Bár nemük nincs, a 19. századig férfialakban, androgén jellemzőkkel ábrázolták az angyalokat. Ma már néha női alakban képzelik el őket.

A nikaiai hitvallásban imádkozzuk, hogy Isten minden látható és láthatatlan Teremtője. Az angyalok e láthatatlan, de Isten végtelen és szerető gondoskodásában létező világ részei, társai és kísérői a látható világban botladozó embereknek, akiknek Isten üzenetét juttatják el, s óvják őket az anyagi világ csapdái és veszélyei közt.

(Az eredeti szöveg megjelent a The Invisible Made Visible. Angels from the Vatican című albumban, Angels and the World of Spirits címen. Alexandria, Virginia 1998.)

Átdolgozta és fordította Bodó Márta


Dokumentum: Jean-Claude Périsset érsek, pápai nuncius beszéde a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen november 4-én, Joseph Ratziger bíboros (XVI. Benedek pápa) díszdoktorrá avatási ünnepségén

Tisztelt Elnök úr,

Tisztelt Rektor úr,

Tisztelt Egyetemi Szenátusi Tagok,

Excellenciás uraim,

Tisztelt Egyetemi tanárok és Munkatársak,

Kedves Egyetemi hallgatók!

Őszentsége XVI. Benedek pápa – illetőleg Joseph Ratzinger, a vatikáni Hittani Kongregáció egykori bíboros-prefektusa – nevében köszönöm a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szenátusának és főképpen Andrei Marga elnöknek, Nicolae Bocsan rektornak és a négy teológiai kar dékánjának az egyetem által adományozott díszdoktori címet. Annak az időszaknak a teológiai munkásságát minősíti ez a kitüntetés, amelyben a jelenlegi pápa teológiai tanárként működött a freisingi Filozófiai és Teológiai Főiskolán – ahol egyébként maga is tanult – el egészen a Regensburgi Egyetem dogmatika és dogmatikatörténet tanszék katedrájáig. Ez utóbbi tisztet látta el Joseph Ratzinger, amikor VI. Pál pápa kinevezte münchen-freisingi érseknek 1997. március 24-én.

Joseph Ratzinger nagyarányú teológiai tevékenységéből most csak a Joseph Frings bíboros kölni érsek tanácsosaként betöltött szerepét említem a II. vatikáni zsinat idejéből. E munka lehetőséget adott neki arra, hogy a zsinat olyan neves teológusainak gondolataival ismerkedjék, mint Yves Congar, Jean Danielou, Henri de Lubac – akiknek kulturális háttere különbözött a német Karl és Hugo Rahner testvérekétől vagy a Hans Küngétól, akiket még azelőtt ismert. Természetesen a protestáns egyetemek neves professzorainak műveit is ismerte, így a Rudolf Bultmannéit, a Karl Barthéit, az Oscar Cullmannéit. A fiatal, harmincötödik évét alig betöltött teológus-tanácsos szerepe – a jól ismert Karl Rahnerrel együtt – az volt, hogy alternatív vázlatát mutassa be annak a tervnek, amelyből később a Dei Verbum dogmatikai konstitúció lett. Ez a munka afféle „novíciátushoz" hasonlítható, amelynek során a Szentlélek a teológust arra készítette fel, hogy csaknem húsz évvel később a Hittani Kongregáció prefektusaként az igaz tanítás „őre" legyen. Joseph Ratzinger személyes tapasztalatként élte át mindazt, amit 1976. június 6-án, a Nemzetközi Teológiai Bizottság által kiadott Tizenkét tézis javasol az egyháztani magiszterium és a teológia közötti kapcsolatra vonatkozóan. E bizottságnak akkoriban Joseph Ratzinger is tagja volt. Ezeket a tételeket – átdolgozva – II. János Pál pápa Fides et Ratio kezdetű encicklikájában találjuk meg, amelyet 1998. szeptember 14-én adtak ki és amelynek megalkotásában kétségkívül közreműködött Ratzinger prefektus is, főként a „teológiai szempontból időszerű témák" fejezetben (FeR 92–99).

Idézem az első tételből a teológus meghatározását: „Teológusoknak nevezzük az egyház azon tagjait, akik tanulmányaik és keresztény hitközösségi életmódjuknak köszönhetően elhivatottak arra, hogy az Úr szavát elmélyítsék – a kánoni hivatás alapján – és másokat tanítsanak."

Itt két olyan tényezőt emelnék ki, amelyek a teológus Joseph Ratzinger egész tevékenységére jellemzőek: tanulmányait és hívő keresztény közösségi életmódját. Életrajzából tudjuk, mennyi szenvedésben volt része, míg habilitációs értekezését készítette elő – Gottlieb Sohngen irányításával a freisingi teológiai főiskolán – Michael Schmaus koreferens ellenvéleménye miatt, aki szerint „az értekezés nem felel meg a tudományosság e tárgyhoz illő kritériumainak". Így írja le ezt Ratzinger az önéletrajzában. Aztán hozzáteszi, hogy amikor szülei úgy döntöttek, hozzáköltöznek Freisingba, „villámcsapásnak éreztem a derült égből. Úgy éreztem, rám fog rogyni az egész világ. Mit éreztek volna a szüleim, akik jóhiszeműen jöttek hozzám Freisingba, ha most e csőd miatt fel kellett volna adnom tanári állásomat!" (A. Tornielli, Benedetto XVI – il custode della fede, La biografia, 2. kiadás, Pieme, 2005. 60.). Mindez 1956-ban, a húsvéti ünnepekkor történt. De Joseph Ratzinger nem hagyta magát legyőzni, újra átnézte, átrendezte a dolgozatot, amelyet ősszel bemutatott és amelyet 1957 tavaszán el is fogadtak.

A tudományos próbálkozás lehetővé tette a fiatal teológusnak, hogy kutatási témáját (Szent Bonaventura teológiájának története) továbbgondolja és hogy levonja a következtetést: a 13. század kinyilatkoztatás-fogalma nem azonos a jelenlegivel, amely a kinyilatkoztatást magát a kinyilatkoztatott tartalmak összességével azonosítja, tehát nem objektív fogalom, hanem szubjektív – azaz a kinyilatkoztatás Isten „hatása", amely az emberben fejeződik ki. Így tehát Bonaventura számára a kinyilatkoztatás fogalma egy sokkal komplexebb valóság lecsapódása – amelynek része a Szentírás is. Ratzinger ezt önéletrajzában így magyarázza: „a kinyilatkoztatás tehát megelőzi a Szentírást, tükröződik benne és nem egyszerűen azonos vele. Ezenkívül azt is jelenti, hogy a kinyilatkoztatás minden esetben magasztosabb az írásoknál. Következtethető tehát, hogy nem létezhet valamiféle sola Scriptura („csakis a Szentírás közvetítésével"), mert a Szentíráshoz kötődik az az alany, aki/amely átfogja, felöleli magát az egyházat, és ezzel meg is határoztuk a hagyomány alapvető jelentését." (Tornielli, i.m. 61.)

Ez a megállapítás teljesen megegyezik azzal, amit a dogmatika szeminárium freiburgi professzora, Charles Journet, a neves egyháztan-szakértő, későbbi bíboros a II. vatikáni zsinat utolsó ülésének résztvevője tanított nekünk: „A Szentírást csakis a közvetítő egyházban lehet megérteni" – vagyis a tárgy egyszersmind alany is: a hagyomány által „hordozott" Szentírás.

A II. vatikáni zsinat Dei Verbum kezdetű dogmatikai konstitúciója erről azt mondja:

„Az apostolok […], miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak, és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért. Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk; részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi." (DV 8)

Aztán, folytatólagosan, ugyanazon zsinati tanítás 9. pontjában a hagyomány és a Szentírás közötti kölcsönös kapcsolatról tárgyal: „Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak." (DV 9), hogy aztán a 10. pontban kitérjen a tanítóhivatal szerepére is a kinyilatkoztatással kapcsolatban:

„A feladat […], hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az egyház eleven tanítóhivatalára van bízva, amely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad." (DV 10).

Visszatérve a teológus meghatározásához a Donum veritatis kezdetű dokumentumban olvashatjuk (Hittani Kongregáció, 1990. május 24.):

„A Szentlélek által ébresztett egyházi hivatások közül kiemelkedik a teológusé, akinek sajátságos feladata – a tanítóhivatallal közösségben – Istennek a Szentírás és az egyház élő hagyománya által közvetített igéje mind mélyebb megértése." (DoVe 6). Ez a leírás azt a jól ismert elvet erősíti meg, mely szerint a teológia „fides quaerens intellectum."

Következik a Donum veritatis rendelkezése:

„A teológia ?a hit magyarázatát? kutatja, és feleletként ajánlja fel ezt a rációt, amely szerves része a parancsolat meghallgatásának, mert az emberek nem lehetnek tanítványokká, amíg a hit szavának igazságát nem mutatják meg nekik (v.ö. Rm 10,14; DoVe 7).

Nem elégséges azonban az értelem szintjén megmaradni az eszmék kifejezésében. Ha Isten megnyilatkozik, azt azért teszi, hogy az ember válaszoljon neki, és életét hozzá igazítsa, úgy, ahogy Jézus mondta a benne hívő zsidóknak: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz benneteket" (Jn 8,31–32). Ezért a teológusnak a hittudomány tartalmából kell élnie, ahogy azt a Donum veritatis mondja:

„Mivel a teológia tárgya az igazság, az élő Isten és megváltási terve, amelyet Jézus Krisztusban nyilatkoztatott ki, a teológus arra hivatott, hogy hitéletét megerősítse és tudományos kutatásait mindig az imával egyesítse. Így nyitottabbá válik a hit természetfeletti értelmére, amelytől függ, és amely biztos szabálynak fog tűnni eszmélkedése során, illetőleg következtetései helyességének ellenőrzésében." (DoVe 8).

Önök jól tudják, hogy a katolikus egyház neves teológusai – mint például Aquinói Szent Tamás –, minél inkább előrehaladtak kutatásaikban, annál több időt töltöttek csendes imával az eukarisztiában jelen levő Krisztus színe előtt. Hogy megértsük a teológus Ratzingernek a liturgiára fordított figyelmét, el kell olvasnunk egyik legutóbbi fontos művét: A liturgia szellemét (Budapest 2000. Fordította Heller György, alapkiadás: Der Geist der Liturgie – eine Einführung. Herder 1999). Ebben a műben, amely felöleli a Romano Guardini koráig visszavezethető eredményeit – hiszen Guardini amolyan „sarkcsillag" volt Joseph Ratzinger teológiai-pasztorális fejlődésében – „nem akar tudományos vitákat és kutatásokat ismertetni, hanem segíteni akar abban, hogy a hitet megértsük, és közreműködjünk, hogy a hit a liturgiában alapvető formájának teljes kifejezése legyen" (a szerző előszava).

A teológus Ratzinger e vállalkozásában a tudományos és teológiai kutatások pasztorális kifejeződését látom. Úgy érzem, az Önök számára – vagyis az itt jelen levő tanárok, diákok számára – ez a problematika nagyon fontos. A Joseph Ratzingernek adományozott díszdoktori cím, reméljük, az Önök egyéni tudományos kutatását is előbbre fogja lendíteni. Ezzel kapcsolatban meg szeretném említeni a II. vatikáni zsinat utolsó szóbeli vitái során elhangzottakat a Presbyterorum ordinis kezdetű zsinati dekrétum tervezetére vonatkozóan, amelyeket egy másik patrisztikus-szakértő, Michele Pellegrino torinói teológus mondott: azok a papok, akik elkötelezik magukat a tanulás vagy tanítás mellett, azaz aktív tudományos kutatók, az egyházban pasztorális missziós szerepet töltenek be, főként a szolgálatban való testvéreik javára (vö. Acta syn, IV. P V 200–203.).

Teljesen ésszerű hát, hogy egy teológus azokat az érveket kutatja, amelyek nagyrészt a hitvallás témáira vonatkoznak – például a Szentháromságra, a testet öltött Igére, az egyházra – mindazok számára, akik napjainkban az egyház konkrét helyzetét vagy az ökumené lehetőségeit kutatják.

A teológus Joseph Ratzinger írt egy könyvet Kirche, Ökumene und Politik – Neue Versuche zur Ekklesiologie címmel ([Egyház, ökumené és politika – új egyháztani kutatások] Einsiedeln 1987), amelyben „előveszi" korábbi tanulmányait e valamiképpen aktuális témákról, mintegy második kötetként az 1969-ben publikált Das neue Volk Gottes – Entwürfe zur Ekklesiologie ([Isten új népe – egyháztani vizsgálódások] Düsseldorf 1969) mellett. Lényegében az első kötet francia változatának olvasásakor (Eglise, Oecumenisme et Politique. Paris 1987) feljegyeztem, hogy a II. vatikáni zsinaton való részvétele idején a teológus már „Isten népeként" értelmezte az egyház misztériumát, hogy kiegyensúlyozza az addigi domináns „Krisztus misztikus teste" szemléletmódot. A szerző ezt írja az előszóban: „Az alapvető témák ugyanazok maradtak: az egyház természetének problémája, az egyház és az ökumenizmus struktúrája, illetőleg az egyház és a világ közötti kapcsolat perspektívája. A hangsúlyokat azonban más módon kell elemeznünk, így hát újabb kutatásokra lesz szükség." (francia kiadás 7. oldal)

Végezetül szeretném felhívni a figyelmet e három terület mindegyikéből egy-egy sajátos kérdéskörre, remélvén, hogy a közeljövőben a négy teológia fakultás – vagy éppen egy másik, mondjuk a bölcsészkar, a jogi vagy a szociológiai fakultás – kezdeményezni fog egy egyetemi szemináriumot, amely ilyen vagy ehhez hasonló témákkal foglalkozik.

1. Az első téma az egyházat mint „Isten népét" veszi szemügyre a könyv első tanulmányaként: A II. vatikáni zsinat egyháztana. Miután az egyház doktrínáját „Krisztus testeként" ismertette – ami nagyrészt a XII. Piusz által 1943. június 29-én kibocsátott Mystici Corporis enciklikában ölt testet, s aminek előnyeit és korlátait teológusunk egyaránt kimutatja –, Ratzinger bizonyítja, hogy az egyház „Isten népe"-fogalma (akárcsak a „választott nép" ószövetségi fogalma) lehetővé teszi e korlátok előzetes kivédhetőségét, kivált az ökumenikus viszonylatban. Az első jeleket egyfelől Henri de Lubac teológiájában látja, amely az eukarisztikus egyháztan értelmében konkretizálja a „Krisztus teste" eszméjét, és ezt az eszmét az egyház jogi struktúrájához, illetve a helyi és az egyetemes egyház sajátos problémáihoz igazítja, másfelől abban a mozgalomban, amely Németországban a harmincas években tört felszínre, s az egyház látható és láthatatlan elemeinek viszonyait, illetve az igazság és kegyelem, rend és élet közötti kapcsolatokat vizsgálja.

Jóllehet ezek az elképzelések ma is méltók maradtak figyelmünkre, nem könnyű elfogadni, hogy nem ellentétben, hanem egyenesen összhangban állnak egymással.

Az egyház-definiáló „Krisztus teste" fogalom azt a kockázatot hordozza magában, hogy az egyházat magával Krisztussal azonosítjuk oly módon, hogy az egyházat illető minden kritika végső soron Krisztus elleni közvetlen támadásként fogható fel.

„Szükségessé vált – mondja a szerző – a krisztológiai különbség kiemelése: az egyház nem azonos Krisztussal, hanem csak ?küldötte?: az egyház a bűnösökért áll fenn, és állandó szüksége van tisztulásra és megújulásra. Az egyházban szükség van a folyamatos átalakulásra." (francia kiadás, 29. oldal)

Ez a kijelentés ma már megérteti velünk, miként vált lehetségessé a 2000. nagy jubileumi évben az egyház vétkeiért elhangzott bocsánatkérés. Ez sok vitát, sőt ellenvéleményt váltott ki azok részéről, akik az egyházat még mindig „Krisztus testének" tartják anélkül, hogy figyelembe vennék az „Isten népe"-koncepció következményeit. Ám ennek árán az is érthetővé vált, hogy a nagypénteki keresztút-szövegeket előkészítő Ratzinger bíboros (itt arról a keresztútról van szó, amelyet II. János Pál pápa oly intenzíven élt át, és amely közeli halálának előrejelzésévé is lett) a kilencedik állomáshoz Jézus harmadik összeroskadásának imáját használta fel:

„Istenem, egyházad sokszor süllyedő bárkához hasonló, amelybe minden irányból befolyik a víz. Mi több, gabonaföldeiden is több gyom látszik, mint kalász. Egyházad ruhája és arca megrémít minket. Sajnos mi magunk mocskoljuk be! Mi magunk árulunk el téged mindannyiszor válogatott szavaink mögé bújtatott, látványos, de üres gesztusainkkal. Szánd meg egyházadat és mindent, ami benne történik."

Ezek a mély bűnbánatot tükröző szavak csak akkor érthetők igazán, ha valóban „Isten népe" tagjainak tekintjük magunkat, olyan népnek – akár az ószövetségiek –, amely Isten választottja maradt gyakori hűtlensége dacára is, az Istené, aki kihozta őt Egyiptom földjéről, a rabságból. A teológusok azt mondják erről, hogy a Mennyei Királyság irányába tartó nép vagyunk, és hogy „a királyság határai szívünkön át húzódnak". Ez azt jelenti, hogy továbbra is szükséges a megtérésünk, hogy minél jobban befogadjuk Isten megváltó kegyelmét, amíg megszabadít önös akaratunktól, hogy Jézushoz hasonlóan az Atya akaratát cselekedjük.

2. Az ökumenizmusra vonatkozóan ugyanannál az „Isten népe"-egyházfelfogásnál maradunk. Ratzinger kijelenti: „ha az Isten népe" fogalmat a zsinat vezette be, akkor ez elsősorban ökumenikus szándékkal történt." (francia kiadás, 28. oldal) Ezt az érvet a zsinat explicite megvitatta, amikor az egyház identitásáról volt szó. A „Krisztus teste" fogalom, ahogy azt XII. Piusz a Mystici Corporis enciklikában bemutatta, lényegében három elemet feltételez: „a keresztséget, az igazi hitet és az egyház jogi egységéhez való ragaszkodást. A nem-katolikus vallásúakat teljesen kizárták az egyházból. Németországban például, ahol az ökumené kérdése nagyon időszerű, egy efféle kijelentés csakis heves vitát válthatott ki, főleg mert az Egyházi Törvénykönyv más látásmódot ajánl. Az Egyházi Törvénykönyvbe foglalt kánonjogi hagyományok alapján a keresztség az egyházhoz való elidegeníthetetlen hozzátartozást jelenti. Így nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos jól meghatározott körülmények között a „misztikus" felfogást rugalmasabban és nyitottabban lehet értelmezni." (francia kiadás, 27. oldal)

Csodálom, hogy egy olyan dogmatikus teológus, mint Ratzinger, elismeri, hogy bizonyos esetekben a kánonjog lehetővé teszi dogmatikus kijelentések módosítását az egyház misztériumának komplexebb megértése érdekében. A római Gergely Egyetemen a kánonjog-professzorunk, az időközben elhunyt P. Jean Beyer SJ is azt fejtegette: hogy a kánonjogot megértsük, ahhoz teológiai ismeretekre van szükség, mert ez főként az Istenről tárgyal, az egyházról és tagjairól – azaz Isten népéről.

A teológus Joseph Ratzinger álláspontjának másik ökumenikus távlatú következménye a kinyilatkoztatás fogalmával kapcsolatos, ahogy azt már kevéssel ezelőtt említettem. Az egyházi tanítás és a tekintély kapcsolatára vonatkozóan ezt írja: „A keresztények számára a Szentírás minden vitán felül a keresztény hit alapvető normája, az a központi tekintély, amely által maga Krisztus gyakorolja hatalmát az egyházban. Ezért a katolikus egyház minden tanító megnyilvánulása végső soron a Szentírás interpretációja, ami nem más, mint Jézus Krisztus élő tanításának egzegézise; a legfontosabb elv nem az írás, hanem az az élet, amelyet az Úr egyházának adott át, és ezt az életet a Szentírás tartalmazza – és ő maga is élet." (francia kiadás, 99. oldal)

Folytatólag pedig: „Az egyház tanúságaként felfogott Szentírás és e tanúság élő közegeként értelmezett Szentírás – e két funkció feloldhatatlan kapcsolatban áll egymással, nem gondolhatunk egyikre a másik nélkül." (99. oldal)

3. Végül ami a politika világát illeti, Joseph Ratzinger gondosan hangsúlyozza az egyház és a politika egymástól elszigetelt identitását, összemosási lehetőség nélkül. Bár nem állítja szembe a kettőt egymással, világosan tételezi ugyanakkor, hogy egyik sem közömbös a másikkal szemben. E tekintetben fontosnak látszik az az 1968-ban szerzett tapasztalat, amelyet az akkor Tübingenben – a németországi diákmozgalmak egyik központjában – tartózkodó Ratzinger professzor élt át. Ratzinger e számottevő politikai fejleményt teológiai tanok folyományaként magyarázza. Ezt írja: „Ha egy pozitivista modellre épített egyetem kebelében a hittudomány elég tágkeblű nemcsak az iránt, hogy értelmezze azokat a történelmi körülményeket, amelyekben Szent János a ?kezdetben volt az Ige? mondatot írta, hanem ahhoz is, hogy higgyen ebben a mondatban és lássa az igazságot – és ebből kiindulva felvesse az igazság kérdését –, akkor e teológia rendszerellenes, ez a hittudomány nem illeszkedik bele egy modern egyetem önértelmezésébe. Ezért van szükség az adaptációra." (210. oldal) Az adaptáció voltaképpen nem jelent mást, mint azoknak a történelmi körülményeknek a magyarázását, amelyek között a szent szövegek létrejöttek, mégpedig azzal a céllal, hogy rekonstruáljuk genézisüket, hogy majd azután összevessük őket más történelmi értelmezésekkel – ami végső soron odáig vezet, hogy a teológia a pozitivista tudományok egyike lesz, így elveszíti képességét az emberi kapcsolatok fölé emelkedésre. Ezért a diákok – belefáradván a „technicizmusba" – olyan teológiát választottak, amely immár nem a múlt, a történelem felé irányul, hanem a jövő felé, egy jobb világ felépítésének céljával. Az orthodoxiának (igaz tanításnak) ellenszegül az orthopraxis (a helyes gyakorlat): „Az igazságnak olyan emberi belátásból kell létre ébrednie, amelynek gyakorlati filozófiája képességeket szül. Ezért nem véletlen, hogy a németországi 1968-as lázongás kiváltói általában a teológiai fakultások voltak." (francia kiadás, 211. oldal)

Ami a teológia (Isten megismerése) és a politika közötti kapcsolatot illeti, Joseph Ratzinger e kapcsolatot Jézus szavaira alapozza: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené" (Mt 22,21). Mert Jézus e kijelentése megváltoztatta vallás és politika viszonyát, mely utóbbit azelőtt összemostak a sacrummal. Ez magyarázza, miért állt ellen ádázul a Római Birodalom a kereszténységnek. Ebben a különbségben gyökerezik a nyugati szabadság-fogalom is, hiszen az ember egyidőben menny és föld polgára: „Az állam nem vallási tekintély hordozója többé, amely az emberi öntudat/lelkiismeret legtitkosabb részébe is behatol. Az állam, önmagán túllépve, újjáéled egy olyan közösségben, amely morális alapot ajánl. Az egyház pedig, legfelsőbb erkölcsi hatóságként, maga is e közösség része. Az egyház azonban az önkéntes csatlakozásra épül… Így mindkét közösség hatótere a maga tevékenységi szférájára korlátozódik, és a szabadság e kapcsolat egyensúlyára épül." (francia kiadás, 216. oldal)

Az egyház tehát mint legfelsőbb erkölcsi hatóság a politikai kérdések beavatottjaként jelenik meg, hogy a kinyilatkoztatás értékeivel világosítsa meg az állampolgárok társadalmi viselkedését szabályozó elmét. Ha azonban az állam tartja magát a legfelsőbb viselkedési normának, előbb-utóbb megmutatkozik, milyen állapotba jut a szabadság, az emberi méltóság és a társadalmi együttélés: „Az ideológiára épült állam totalitárius. Szükségszerűen ideologikussá válik, ha nincs előtte az lelkiismeret szabad és nyilvánosan elismert tekintélye…

Íme tehát az egyház politikai beavatkozó szerepének meghatározása, ahogy én értelmezem: dualista rendszerben kell őrködnie az egyensúly fölött, amely az igazság alapja kell hogy legyen. Ezért az egyháznak saját térre van szüksége a közjogban, és nem húzódhat vissza pusztán a magánjog területére." (francia kiadás, 218. oldal)

Érthető tehát, hogy II. János Pál pápa halálának előnapján, amikor Ratzinger a pápa nevében Subiacóban átvette a Szent Benedek-díjat „az élet és a család támogatásáért Európában", miért mondta a bíboros a jelenlegi racionalista kultúra jelentőségéről és korlátairól: „az Istenhez-fordulás visszautasítása (az EU alkotmányában) nem az istenhit nélküli vallások, az ateisták és a gnosztikusok megtűrésének megnyilvánulása; épp ellenkezőleg: egy olyan tudat kifejeződése, amely az emberiség közéletéből teljesen kitörölné Istent és vissza szeretné szorítani a múlt kulturális maradványainak szintjére. A relativizmus, amely mindezek kiindulópontja, így olyan dogmatizmussá válik, amely az igazság ismeretének letéteményeseként tünteti fel magát, és azt hiszi, hogy joga van minden egyebet a humanitás idejétmúlt állapotának tekinteni, amit ennek megfelelően relativizálni lehet. Ez valójában azt jelenti, hogy a túléléshez gyökerekre van szükségünk, és nem szabad szem elől tévesztenünk Istent, amennyiben azt akarjuk, hogy az emberi méltóság fennmaradjon." (a Significato e limiti dell?attuale cultura razionalista című fejezet zárása)

Most, hogy a teológus Joseph Ratzingert díszdoktorként a Babes–Bolyai Tudományegyetem tagjai közé sorolhatjuk, a magam részéről még annyit tennék hozzá: számos írását, könyvét és cikkét ajánlom ennek az egyetemnek tanulmányi tárgyául. Bízom benne, hogy az egyetem nem nélkülözi az anyagi lehetőségeket arra, hogy az eredményes tudományos kutatást elősegítse a „fides et ratio" közötti kapcsolat jegyében, de magam is törekedni fogok arra, hogy e forrásokat – Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa teológiai tárgyú írásait – rendelkezésükre bocsássam.

Fodor György és Jakabffy Tamás fordítása


Bernád Rita: Plébániai levéltárak, egyházközségi archívumok

A majdnem ezer éve alapított erdélyi egyházmegye vallásos közösségeinek, plébániáinak múltját elsősorban máig is álló vagy csak romokban fennmaradt templomok tükrözik. Az egyházközségek hitéletét, az egyházjogilag alsóbb szintű (köz)igazgatási egységek tevékenységét csak a lelkészségek írásos öröksége, levéltári gyűjteményei igazolják. Mivel ezek unikumszámba menő, egyedi történelmi forrást és bizonyítékot jelentenek, ezeknek az archívumoknak a megőrzéséről, az utódokra való hagyományozásáról gondoskodni fontos emberi kötelességünk.

A plébániák mint egyházigazgatási egységek

Az egyházközségek osztályozásában az adminisztráció szempontjából megkülönböztetünk (anya)plébániát, oldallagosan ellátott parókiát, helyi lelkészséget és filiát, azaz fiók- vagy leányegyházat. A plébánia az egyház legkisebb közigazgatási és lelkipásztori egysége, az egyházmegyének egy pontosan körülhatárolt területe, saját templommal, hívekkel és önálló lelkipásztorral – a plébánossal. Egy plébániához mint anyaegyházhoz több falu, község tartozhat mint annak leányegyházai. A plébánia szervezése, felosztása a püspök joga.1

Az oldallagosan ellátott plébánia egyházkormányzati szempontból paphiány esetén felmerülő szükségmegoldás. Amennyiben a megüresedett plébániát a püspök nem tudja betölteni, rendszerint valamely szomszédos plébánia lelkészét bízza meg a szabadon maradt, de önálló egyházközség vezetésével.2

A helyi lelkészség kánonjogilag még meg nem szervezett, de az anyaplébániából már kiszakított terület. A lelkész anyagi megélhetésének biztosítása és a jogi alakszerűségek megtartása után a helyi lelkészség (expozitúra) önálló plébániává fejlődhet.3

A filia – más néven fiók- vagy leányegyház – egy plébániához tartozó lelkipásztori „hely". Általában a plébánia látja el, az anyakönyvezés is ott történik. Temploma vagy kápolnája van. Előfordul, hogy a filia önálló egyházközség, főleg a plébánosát vesztett és leányegyházzá visszaminősített plébániák esetében. Rendkívüli módon saját lelkipásztora lehet. A filiák száma a települési forma, a hívők létszáma, vallásosságuk és a papság létszámának függvényében alakul.4

Erdélyben a főesperességek, plébániák szervezése a püspökség alapítását (1009) követte, és a 11-13. század folyamán zajlott le. A plébániák középkori alapítását a szentekről elnevezett települések is tanúsítják. A Szent László dekrétumában felsorolt jelesebb ünnepek (Szent István, Szent Imre, Szent György, Szent Péter és Pál, Szent Mihály, Szent Márton, Szent Miklós, Szent Tamás, Keresztelő Szent János, Mindenszentek, Szent Kereszt stb.) tiszteletére csaknem minden kerületben építettek templomot. A pápai tizedjegyzék idejéből (1332–1336) mintegy 730 plébánia létezése ismeretes az erdélyi egyházmegye területén.5 A hitújítás időszakában a püspökség szünetelésével (1556–1715) több katolikus közösséget kitérítettek, ezzel együtt a templomokat is birtokba vették a protestáns felekezetek. A katolikus restauráció idején, a 18. század elejétől kezdve, uralkodói támogatással fokozatosan helyreállították a katolikus plébániákat, a középkori egyházi épületeket visszaállították (79 plébániatemplomot visszavettek), új templomokat építettek. A középkori templomokból ma 50 százalék református, 25 százalék evangélikus, 8 százalék unitárius és 17 százalék katolikus.6 A felvirágzó katolikus hitéletben a kommunista diktatúra egyházellenes politikája hozott nagy törést.

A plébániai levéltárak története és iratanyaguk nyilvántartása

Az egyházközségek levéltárai szoros összefüggésben állnak az adott plébánia működésével, történelmi hátterével. A plébániák középkori időszakából írásos dokumentumok nem maradtak fenn. A letűnt idők zavargásai, az írásbeliség széles körű elterjedése mind meghatározták az egyházmegye kisebb adminisztrációs egységeinek – a plébániáknak – az irattermelését, azok fennmaradását vagy pusztulását, dokumentációs hagyatékuk gyarapodását vagy gyérülését. Az erdélyi katolikus plébániák írásos feljegyzései a 17. század végétől számíthatóak, és a 18. század közepétől váltak csak rendszeressé – a katolikus megújhodás korszakától kezdődően.

A gyulafehérvári püspökség helyreállítása utáni időszakból (1715), a 18. század elejétől vezetett püspöki és főesperesi látogatási jegyzőkönyvek – visitatio canonica – külön pontban foglalkoznak a vizsgált egyházközségek levéltáraival is. A vizitációt végző püspök, a megbízott vikárius vagy főesperes egyik feladata a levéltár és könyvtár ellenőrzése. A vizitációs jegyzőkönyvek levéltárra vonatkozó rovatait azonban gyakran csak az archívum létezésének megjelölésével töltik ki, az iratanyagról sajnos részleteket nem közölnek. Plébánoscsere esetén a hivatal átadásakor részletes leltár készül, amelyet az átvételkor ellenőriznek. Az átadás-átvételi jegyzőkönyv leltármellékletei is gyakran tartalmaznak irattári jegyzékeket, könyvleltárakat. Sajnos az effajta nyilvántartások általában nem térnek ki az iratok, levéltári egységek részletesebb felsorolására.

A 18. század végén és a 19. század ?60-as éveiben a plébániák iratanyagainak összeírását központilag rendelték el és kérték be. Ekkor részletes levéltári jegyzék készült az egyházközségekben fellelhető iratokról, főként a császári és püspöki rendeletekről. A 20. század közepén a plébániai archívumok életében változást – a kor kommunista eszméitől és szellemétől áthatva – a Román Állami Levéltár központosító szemlélete hozott. Az Állami Levéltár Igazgatósága 1950-ben az egyházi anyakönyvek állami levéltárakba történő átadását rendelte el az 1875. évvel bezárólag – „megőrzés végett".7 A gyakorlatban az anyakönyvek tömeges összegyűjtése a plébániákról nemcsak az 1875-ös évvel bezárólag ért véget, hiszen az ez évet is tartalmazó, megkezdett kötetek sok esetben akár az 1950-es (!) évekkel zárulnak. A plébániai anyakönyvek visszaszolgáltatása az egyházaknak a rendszerváltás óta gondja, hiszen érdemleges intézkedésre az elmúlt tizenöt évben a többszöri szorgalmazás ellenére sem került sor.

A Román Állami Levéltár központosító elve annyi pozitív változást mégis hozott a plébániai levéltárak életében, hogy az anyakönyvek átadása mellett 1951-ben az egyházi levéltárak megfelelő gondozására, kezelésére is kötelezte a lelkipásztorokat. Ezt az elvárást Márton Áron püspök körlevélben továbbította papjainak.8 Szintén ennek értelmében a plébániai levéltárakat az ?50-es évektől kezdődően a Román Állami Levéltárnak teljesen alárendelték, a román nemzeti levéltári alap (Fondul Nařional Arhivistic) szerves részévé nyilvánították. A Belügyminisztériumon belül működő Állami Levéltár az egyházi anyakönyvek államosítása és megyei levéltárakba való koncentrálása mellett utasításokat adott az iratok gondozását és kutathatóságát illetőleg is.9 Ez utóbbi azt jelentette, hogy az egyházi iratok kutatása csak a Vallásügyi Osztály engedélyével volt lehetséges. Ez az állapot odáig fajult, hogy 1974-ben a történelmi dokumentumok bejelentését és átadását is elrendelték, amelyet végül Márton Áron püspök plébániái javára alkalmazott, ennek eredménye az egyházközségi iratok gondos leltározásában csapódott le.10 A teljes egyházi levéltári iratanyagot is államosítani akarták, de Márton Áron püspök ezt megakadályozta, és csak a püspöki levéltár iratainak egy részére vonatkozóan engedte az állami levéltár megbízottjainak a ?70-es években, hogy azokat mikrofilmre felvegyék. A kommunista rezsim bukása óta nem készültek egységes, központilag elrendelt egyházmegyei nyilvántartások az egyházközségek írásos termékeinek leltározását érintően.

A plébániai levéltárak iratfajtái

Az egyházközségi irategyüttesek mind a helytörténészek, mind az egyháztörténészek számára nélkülözhetetlen források. Számos településtörténettel, plébániamonográfiával és iskolatörténettel foglalkozó kutató érdeklődik, kutatja, és dolgozza fel tudományos munkáiban a plébániai vonatkozású igen értékes, egyedi állományokat.

Az egyházi törvénykönyv 535. kánonjának 4. paragrafusa előírja: „Minden plébánián legyen levéltár, ebben őrizzék a plébániai anyakönyveket, a püspökök leveleit és azokat az egyéb okmányokat, amelyeket szükségességük vagy hasznosságuk miatt meg kell őrizni. Mindezt a megyéspüspök vagy megbízottja a látogatás alkalmával vagy más megfelelő időben meg kell hogy tekintse; ügyeljen a plébános, nehogy ez az anyag kívülállók kezébe kerüljön."11

Minden egyes egyházközségi archívum nagyon összetett, meglehetősen színes forrásbázissal rendelkezik. A legáltalánosabb tagolódás az állagokra bontás, vagyis az iratok tematikai csoportokba sorolása. Ez minden plébániai levéltár rendezésénél, rendszerezésénél a következő sorrendben történik: anyakönyvek, plébániai iktatott iratok, házasságügyi iratok, szerzetesrendi iratok (adott esetben), iskolaügyi iratok, filiák iratai (ahol van ilyen), gazdasági iratok, vegyes, tematikusan kezelt iratok, vegyes, tematikusan kezelt kötetek. Ezeken az egységeken belül több iratfajtát, irattípust különböztetünk meg, amelyeket az alábbiakban részletesebben is ismertetünk.

Anyakönyvek

A plébániai irategyüttesek talán egyik legfontosabb forrása az anyakönyv. Az állami anyakönyvezés törvényes bevezetéséig (1894. évi XXXIII. törvénycikk)12 – 1895. október 1-jei hatályba lépéssel – csak és kizárólag a történelmi egyházak tartották nyilván a népesség születését, esketését, elhalálozását.

A hívek kánoni állapotának folyamatos nyilvántartásával nyomon követhetjük az adott egyházközség híveinek demográfiai mobilitását. Ez a forrástípus a családfakutatáshoz és a családtörténethez elsődleges genealógiai kútfőbázist képez. Segítségével felekezetközi kapcsolatok és felekezet-, illetve rítusváltoztatások is kimutathatók különböző korszakokban. Az egyházi matrikula nélkülözhetetlen a népesedéstörténethez, de betegség- és orvoslástörténeti adatokat is szolgáltat, valamint névadási szokásokat is tükröz.

Általános érvénnyel a keresztelési és esketési anyakönyvek kötelező vezetését az 1545–1563. évi tridenti zsinat rendelte el. A bérmálási, elhalálozási és a teljes családokat érintő adatok kötelező anyakönyvezése V. Pál pápa 1614-ben kiadott Római Rituáléjához kötődik. Ezt Magyarországon 1625-ben adta ki Pázmány Péter esztergomi érsek.13 Hogy a történelmi Magyarország területén mikor kezdték el az anyakönyveket vezetni, pontosan nem tudjuk. Az anyakönyvi nyilvántartások kezdeményezése katolikus vonalon nagy valószínűséggel ehhez a kiinduló évszámhoz, 1625-höz kapcsolható. Az anyaország területén az első anyakönyv a soproni evangélikusoké 1624-től vezetve, ezt követi a kőszegi katolikusoké 1633-tól kezdődően.14 Erdélyben katolikus vonalon a legrégebbi, elsőként keletkezett anyakönyv a kolozsmonostori, amelynek bejegyzései az 1638-as évektől kezdődnek. Általánosan az erdélyi katolikus püspökség területén az anyakönyvezés a 17–18. század fordulóján, az 1690-es évektől indult a plébániákon.

Az anyakönyvek kötelező vezetéséről az egyházi törvénykönyv 535. kánonjának 1. paragrafusa a következőképpen rendelkezik: „Minden plébánián legyenek plébániai anyakönyvek, vagyis kereszteltek, házasságok, halottak anyakönyve és más anyakönyvek a püspöki konferencia vagy a megyéspüspök előírása szerint; a plébános gondoskodjék arról, hogy ezeket a könyveket pontosan vezessék és gondosan őrizzék."15 Az anyakönyvek a kánoni állapot feljegyzései szerint lehetnek keresztelési (matricula baptisatorum), házassági (m. copulatorum, conjugatorum, contrahentium), elhalálozási (m. defunctorum, sepultorum), bérmálási (m. confirmatorum), megtérési (m. conversorum), kitérési (m. aversorum, deficientium), vegyes házassági (m. mixtae matrimoniorum) és eljegyzési (m. sponsalium) anyakönyvek. Néhány plébánia esetében egyházilag érvénytelen (polgári) házasságok anyakönyvezésével (matricula invalidorum matrimoniorum) is találkozunk. Bejegyzései nem következetesek és nem egységesek, csak esetlegesen vezették őket.

Az anyakönyvi nyilvántartásokon belül egy különleges fajtájú matrikulával találkozunk a 18–19. században: a katonai lakosság kánoni állapotának anyakönyvezésével (matricula militiae, matricula pro militibus). Ez a fajta anyakönyv is csak esetleges, olyan plébániákra jellemző, ahol nagyszámú betelepült katonai lakosság létezett egy adott korszakban.

Iktatott ügyviteli iratok

Az egyházközség közigazgatási iratai a plébánia működését, belső életét, más világi és egyházi intézményekkel való viszonyát, jogi és természetes személyekkel való kapcsolatát tükrözik. Ezek az iratsorozatok az esetek zömében iktatószám-sorrendben kezeltek, ritkábban tematikusan rendezettek. Hozzájuk iktatókönyvek társulnak, amelyek az iratok visszakereshetőségét, kutatását is megkönnyítik. Névmutatókönyvek készítése nem volt gyakorlatban. Az iktatás a plébániákon – az egyházmegyei hivatal mintájára – a 19. század második felében állandósult. Egy-egy plébánia helyzetében utólagos iktatással is találkozunk, amikor visszamenőleg iktattak minden plébániai iratot.

Házasságügyi iratok

Néhány plébániai levéltár esetében két külön iktatással találkozunk, ahol a plébániai és házasságügyi iratok külön iktatószám-sorrendben vannak. A házasságügyi iratsorozatok a házasulandók szabad egyezségeit, keresztelési igazolásait, felmentési kérelmeit, házasság-érvénytelenítési ügyiratait és egyéb, házassági kötelék ügyében kelt iratokat tartalmaznak. A jegyesfelek vegyes vallás vagy harmadfokú vérrokonság esetén beálló tilalom alól, esetleg a háromszori hirdetés alól kérhettek a püspöktől felmentést, illetve egyéb – a kánonjog által előírt – házassági akadályok ügyében, amelynek levelezése ebbe a sorozatba került. Amennyiben a házasság válságba jutott, és ennek következtében a házasság érvénytelenítésére került sor, ezt a Szentszék tárgyalta mint felsőbb egyházi fórum.

Historia domus

A helytörténészek és egyházközség-monográfusok leghasznosabb és legkedveltebb forrása a historia domus – vagy a jelzős szerkezet ellenkező szórendjében domus historia –, magyar nevén a háztörténet. Ez a típusú kútfő jórészt az egyházközség működésének elbeszélő jellegű, krónikaszerű, szubjektív bemutatása. A plébánosok kötelessége volt, hogy plébániájuk történetéről domus historiát vezessenek. A háztörténet készítése, az események folyamatos feljegyzése egy kötetbe a 19. század második felétől vált gyakorivá, de találkozunk plébánianaplókkal már a 18. század első feléből is.

A historia domusok vezetése a plébánia történelmi múltjának rövidebb-hosszabb áttekintésével kezdődik, az ott működött papok névsorát is közli, majd az egyházi épületeket (templom, kápolna, plébánialak, kántori lakás, iskola, gazdasági épületek stb.), az azokon végzett művészeti, építészeti beavatkozásokat, a templomi berendezéseket írja le. Ismerteti a közösséget, az egyházközség hitéletébe nyújt részletes betekintést, egyházi rendezvényekről, búcsúkról, elsőáldozásokról, bérmálásokról, püspöki látogatásokról számol be. Mindezek mellett találkozunk időjárásviszonyok, természeti csapások, terméshozamok ismertetésével is, vagy hadvonulások, ütközetek leírásával. Sok esetben a domus historiába foglaltakat a kötet összeállítója (-i) több fénykép-illusztrációval is színesíti (-k). Mindezek mellett a domus historiák korábbi, mára megsemmisült oklevelek, fontosabb – plébániát érintő – okmányok átírását is nagy számban tartalmazhatják, amelyek a hiányzó, töredékes iratsorozatból való történelmi összkép kialakításában hasznos pótlásként szolgálnak.

Sajnos a kommunizmus évei alatt több háztörténeti kötetet államosítottak vagy megsemmisítettek, és ezért sok plébánián rejtegették ezeket az állambiztonsági szervek elől. Napjaink modern kommunikációs eszközeinek köszönhetően az információáramlás felgyorsulása túlnyomórészt háttérbe szorította a domus historia rendszeres vezetésének helyi igényét. Központi nyilvántartást a plébániák háztörténeteiről nem készítettek, az újabb egyházlátogatási jegyzőkönyvek kérdőpontjai között szerepel egy rovat a domus historiáról.

Rendi iratok

Szerzetesrendi iratokkal azon plébániák esetében találkozunk, ahol az egyházközség irányítását szerzetesek végezték vagy végzik. A rendi, iktatott iratokhoz külön iktatókönyv is társul – tehát külön kezelték. Azonban egy-egy szerzetház története néhány olyan plébánia esetében is nyomon követhető, ahol a kizárólag a rendet érintő iratokat nem iktatták külön, hanem ezek beleolvadtak a plébániahivatal ügyvitelébe. Ez széles betekintést nyújt a vizsgált szerzetesház, zárda vagy a szerzetespapság belső életébe, működésébe. Több plébániát szerzetesi kezdeményezésre alapítottak vagy állítottak helyre, főként a hitújítást követő korszakban, a 18. században. Néhány egyházközséget évtizedekig, a rend feloszlatásáig (rendszerint 1948-ig), esetleg néhány évig szerzetesek is adminisztráltak.

Az iktatott rendi iratokon kívül a szerzetesi anyagokban a következő irattípusokat találjuk: (elhunyt) szerzetesek nyilvántartási könyvei, szerzetesek személyi hagyatékai, direktórium-, rendház- és káptalangyűlések jegyzőkönyvei, tartományfőnökségi körlevelek protokolluma, tartományfőnökségi egyházlátogatások, miseintenciós könyvek, könyvleltárak.

Egyháztanács-gyűlési jegyzőkönyvek, protokollumok

Az egyháztanács megszervezését a plébániákon az egyházi törvénykönyv írja elő és teszi szükségessé. Ennek alapján előírás, hogy minden plébániának legyen gazdasági tanácsa, amely az egyetemes jog és a megyéspüspök által kibocsátott szabályok szerint működik, és amelyben az ezen szabályok szerint kiválasztott krisztushívők a plébánost segítik a plébánia javainak kezelésében.16 Minden gyűlésről határozati vagy részleges jegyzőkönyv készült. A plébánosok a fontosabb királyi rendeleteket és püspöki (esetleg főesperesi) körlevelek meghagyásait egy úgynevezett protokollumba másolták. Ilyen jellegű protokollumokkal már a 18. század második felétől találkozunk. A körlevelek, rendeletek kötetekbe való másolása ezek tömeges nyomtatásával és sokszorosításával lassacskán megszűnt.

Hitbuzgalmi egyesületek és társaságok iratai, jegyzőkönyvei

A plébániák keretén belül számos vallásos csoportosulás, egyesület, illetve egyházi társaság működött és működik, amelyek a jámborság és a felebaráti szeretet erősítése, valamint a tökéletesebb keresztény élet előmozdítása érdekében jöttek létre. A katolikus egyesületek tulajdonképpen a papok vagy a hívek közös egyházi munkára való tömörülései. Részben egyházilag megszervezett és kánonilag megerősített társulatok, amelyek főként a vallásosság mélyítését, az istentisztelet fényének emelését és az irgalmasság gyakorlását tartják szem előtt, részben egyházjogi szervezettel nem bíró, de mindig az illetékes főpásztor felügyelete alatt álló szervezetek az egyház és a katolikus hívek érdekeinek előmozdítására.17 A közvetlen cél szerint, amelynek alapján létrejönnek, az egyesületek lehetnek hitéleti, kulturális, társadalmi vagy gazdasági egyesületek. Kiterjedésük szerint pedig helyi, egyházmegyei, országos és nemzetközi tömörülésekről beszélünk. Alább néhány példát adunk hitbuzgalmi egyesületekre és társaságokra.

Erzsébet Egyesület

Jézus (Szentséges) Szíve Társulat: a nyilvános istentisztelet gyakorlására, előmozdítására alakult hitbuzgalmi szervezet, amely 1844-ben létesült.

Katolikus Legényegylet: az iparosifjúság egyesülete, amely Köln mellől terjedt el 1845-ben. Szellemi tartalmát és irányát Adolf Kolping, a modern idők egyik legnagyobb szociálpedagógusa határozta meg. Kolping célul tűzte ki, hogy az iparosifjúságot vallásos és hazafias szellemben képezze. Magyarországon a legényegyleti mozgalmat Szabóky Adolf piarista szerzetes honosította meg 1856-ban.18

Katolikus Népszövetség: a magyar katolikus nép szélesebb rétegeinek közös szervezetbe való csoportosítására alakult 1905-ben.19

Mária Kongregáció: vallásos társulat, melynek feladata az, hogy tagjait a Mária-tisztelet különösebb gyakorlása által az önmegszentelés és apostolkodó buzgalom magasabb fokára emelje. Minden Mária Kongregáció hasonló rendű és műveltségi fokú egyéneket tömörít, akiknek társadalmi helyzete és érdeklődési köre a közös célok megvalósítását könnyíti. Ezért vannak férfi, női és ifjúsági kongregációk. A mozgalom eredetileg Leunis János SJ, a római kollégium tanára által, 1563-ban alapított ifjúsági Mária-társulatból indult ki, amely főleg a jezsuiták tanintézetei révén csakhamar világszerte elterjedt.20 A Mária Kongregációk kezdetben kizárólag férfiak és fiúk között működtek, csak a 18. századtól vannak női kongregációk.

Nőegylet

Oltáregylet: 1859-ben alakult, hogy az oltáriszentség imádását ápolja, terjessze, és a templomokat egyházi szerelvényekkel ellássa.21 Az Oltáregylet iratait az egyházmegye valamennyi plébániájának archívumában megtaláljuk.

Olvasóegylet: tagjai a rózsafüzér, vagy más néven olvasó hetenkénti végzésére kötelezik magukat.22

Római Katolikus Dalárda: ez a dalegylet vagy dalár-egyesület a templomi kórus tagjait gyűjtötte egybe.

Római Katolikus Leányklub: a katolikus egyházközség ifjú leányai részére szervezett vallásos csoportosulás.

Római Katolikus Szomszédság

Rózsafüzér Társulat: jámborságot, irgalmasságot és felebaráti szeretetet előtérbe helyező, rózsafüzér imádkozást szervezetten gyakorló jámbor társulat.

Szent Kereszt Hadserege: a hitélet erősítését szem előtt tartó egyesület.23

Temetkezési Egylet: társadalmi úton keletkezett önkéntes társulatok, amelyeknek tagjai kölcsönösen kötelezik magukat, hogy ha a tagok közül valaki meghal, annak temetési költségeihez bizonyos előre meghatározott pénzösszeggel hozzájárulnak. A tagok befizetéseiből az egyesület különböző rendeltetésű pénztárakat létesít; így például lehetnek az ilyen egyesületekben temetkezési, özvegyi, egyesületi és tartalékpénztárak.

Iskolai iratok

A népneveléssel, oktatás-, és iskolatörténettel foglalkozó történészek által feldolgozott történelmi források kiindulópontját képezi az egyházi iskolák irathagyatéka. A 20. század közepéig a történelmi egyházak végezték a népoktatás feladatát, az elemi iskoláztatást, így a legtöbb egyházközség egyházi iskolával is rendelkezett. Ezeket az iskolákat jobbára 1948-ban szüntették meg. Haladási és mulasztási naplók, iskolai anyakönyvek, osztályzati és felvételi naplók, a felvételizőkről szóló jegyzékek, iskolai költségvetések és pénztárnaplók, iskolatervrajzok, tanfelügyelői vizsgálati jegyzőkönyvek, iskolaügyi levelezések és ezek iktatókönyvei ismeretesek e kategórián belül az egyházközségi archívumokban.

Gazdasági jellegű iratok

Majdnem minden plébániai archívum esetében jól elkülöníthetők az egyházközség anyagi vonatkozású iratai, kimutatásai, nyilvántartásai. Ezek lehetnek pénztárnaplók, egyházadó-jegyzékek, fizetési jegyzékek, épület-felújítási költségvetések, vagyonleltárak, számlák, vagyonkimutatások, számadások, jövedelem-összeírások, kegyes alapítványi iratok, nyugták, számlák, költségvetések és egyéb gazdasági nyilvántartások. Mint történelmi forrás, az adott egyházközség anyagi állapotát, vagyoni helyzetét vetítik elénk különböző időszakokban.

Személyi hagyatékok

Néhány egyházközség levéltárát az adott plébánián működött lelkészek, plébánosok hagyatéka is gazdagítja, amely az illető lelkipásztor halálakor a plébánián maradt. Ez személyi iratokból (különböző igazolványok, anyakönyvi kivonatok, diplomák, kinevezések, kitüntetések), és kéziratokból (elmélkedések, prédikációk), magánjellegű levelezésekből, gyászjelentőből stb. áll.

Vegyes, tematikusan kezelt iratok

Ide került minden olyan jellegű irat, amelyet nem lehetett a fentiek közül egyik állományba sem sorolni. Ilyenek: canonica visitatiók (egyházlátogatási jegyzőkönyvek), lélekösszeírások, templomi hirdetések nyilvántartása, püspöki körlevelek stb.

Jegyzetek

1 Bangha Béla, Katolikus lexikon. IV Budapest 1933. 15.

2 Magyar katolikus lexikon. IX Budapest. 2004. 996.

3 Bangha i.m. II 1931. 275.

4 Magyar katolikus lexikon. III Budapest. 1995. 665.

5 Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár 1993. 21.

6 Léstyán Ferenc, Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. I. Kolozsvár 1996. 8.

7 Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (a továbbiakban GYÉFKL), Körlevelek. 1536/1950, 1214/1952.

8 GYÉFKL, Körlevelek. 392/1951.

9 GYÉFKL, Körlevelek. 2775/1970.

10 GYÉFKL, Körlevelek. 1725/1974.

11 Erdő Péter, Az egyházi törvénykönyv. (A továbbiakban: CIC) Budapest 1985. 431.

12 Magyar törvénytár. 1894-1895. évi törvényczikkek, Budapest 1897. 195–202.

13 Endrényi Ferenc, Levéltári ismeretek kézikönyve. Budapest 1980. 286.

14 Endrényi i.m. 286.

15 CIC. 429–431.

16 CIC. 537. kán.

17 Bangha i.m. II 524.

18 Uo. 528.

19 Uo. 529–530.

20 Mohl Antal, A Mária-Kongregácziók története. Különös tekintettel hazánkra. Győr 1898. 12; Bangha i.m. III 279; Magyar katolikus lexikon. VIII 651-654.

21 Útmutató a magyarországi Oltáregyesületek szervezésére. Budapest 1915. 1–106; Bangha i.m. III 441.

22 Bangha i.m. III 445.

23 Trefán Leonárd, Mit akar a Szent Kereszt hadserege? Kolozsvár 1927. 1–32.


Könyv


P. Benedek Fidél: Ferences kolostorok (Bodó Márta)

Sorban jelentek meg 2000-től kezdve a ferences rendtörténész művei: Csíksomlyó (Kolozsvár 2000), Az erdélyi ferences rendtartomány I–II. (Kolozsvár 2002). Mindezek által gazdagodott a szellem és tudományosság, s örvendett az erdélyi lélek: a múlt nem hal meg, nem felejtődik el, ellenkezőleg, életre kel és éltet. Hiszen az erdélyi ferencesség immár legendásan élni segített akkor is, amikor a protestánssá lett erdélyi rendek nem tűrték a katolikus vallást e kis hazában, széles körben hatott a ferences lelkiség Erdély századai során, „szimpatikus" volt a legkülönfélébb ellenfeleknek. E könyv bemutatóján (a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban 2005. október 18-án) arról is szó esett, hogy Assisi Szent Ferenc eszméi még a kommunistáknak is tetszettek, hiszen a közösség és szegénység eszméi visszhangra találtak még bennük is. A kommunista hatalom kezdetben ettől a rendtől azt remélte, a behódolás eszköze lehet kezében éppen ezeknek az eszméknek az alapján. Ami természetesen nem történt meg, s ebben a ferences történész, Benedek Fidél olyan szinten is részes volt, hogy 1948-tól ő volt a provinciális, a rendi elöljáró. Ő még 1959-ben sem adta meg magát, több évi kommunista uralom s annak tettei láttán sem: még azt se volt hajlandó elrendelni, hogy a rendi ruhát levetve köznapi öltözetet hordjanak a ferencesek.

Benedek Fidél következetes vezető volt, és igényes a tudományos munkásságban is. Ezt már korábban azzal bizonyította, hogy, bár 1927-ben végezte iskoláit, 1929-ben tett ünnepélyes fogadalmat, 1933-ban a klerikusok magisztere, s 1944-ben már definitor és rendi tanácsos volt, a negyvenes évek elején beiratkozott az egyetemre, nálánál fiatalabbak voltak a tanárai közt, s kemény munka után 1945-ben megvédte doktori disszertációját a kolozsvári egyetemen, Tatárbetörés Csíkba 1661-ben címen. Mindezt nem pusztán egyéni ambícióból, hanem attól a gondolattól vezérelve, hogy történészi érdeklődése s az abból fakadó írások ne afféle amatőr próbálkozások maradjanak, hanem legyenek a korszerű kutatás módszertanával elkészített, tudományos szempontból támadhatatlan és maradandó tanulmányok. Hogy nem egyéni ambíció mindez, ferences szerénységgel mindegyik munkájába elrejtett megjegyzése sejteti: szerét ejti ugyanis írásaiban megemlíteni: képességei mértékében ő ugyan mindent megtett, de más bizonnyal többet és jobban meg tudta volna írni mindezt.

Benedek Fidél szorgalmas és termékeny szerző volt, munkássága nyomán sok érdekes adat maradt meg, hiszen ő még a kommunista hatóságok kéziratelkobzásai előtt szemügyre vette a háztörténeteket, feljegyzéseket, fontos forrásokat, amelyek aztán elérhetetlenekké váltak. Olyan is megtörtént, hogy a megírt tanulmányt is elkobozták a forrásokkal együtt, s ő emlékezetből írta újra az egészet, hogy az utókornak megmaradjon a múlt emlékezete. Művei egy része a negyvenes években megjelent, sok fontos műve azonban kéziratban maradt. Folytonosan dolgozott akkor is, amikor halvány remény se látszott a publikálásra, folytatta a munkát egyrészt rendje tágabban értelmezett érdekében, másrészt a titkos szabadegyetemeken a kényszerlakhelyen együtt levők számára tartott előadásokat képzett társaival együtt a tiltás ellenére a rendbe jelentkező, ott megmaradt fiatalok s a ferences rendtársak számára. Munkáiban rendtörténettel foglalkozott, s az egykori jeles rendtagok életét írta meg.

A Ferences kolostorok könyve a külön kötetben megjelent csíksomlyóin kívül tárgyalja a szárhegyi, esztelneki, mikházi, máriaradnai, lippai, temesvári kolostorok történetét s a ferences jelenlétet ezeken a helyeken annak minden hatásával: iskolafenntartással, a kolostor szellemi központként való működésének emlékeivel. Külön tanulmány foglalkozik a magyar klarisszák erdélyi jelenlétének kérdésével, s a moldvai magyar és ferences jelenlét kérdését is elemzi. Itt különösen a bákói obszerváns ferences kolostor és lakói sorsát vázolja. A kötet utolsó tanulmánya a havasalföldi ferences jelenlét nem eléggé ismert kérdését is körüljárja a rendelkezésre álló adatok alapján.

A kötet mindegyik tanulmánya érdekes és fontos adatokat sorol, őrzött meg, de különösen érdekesek az Erdélyen kívülre vezető történeti szálak, hiszen ezek ma kényes területekre kalauzolnak történelmi hitelességgel és a történész elfogulatlanságával, olyan adatokat elevenítenek fel, amelyekről se az érintett moldvai, iasi-i egyházmegye átlaghívője nem tanulhatott, nem is hallhatott, se az erdélyi magyar olvasó. Holott Benedek Fidél a román, a moldvai történetírás forrásait is felvonultatja, Dimitrie Cantemir tanúságtételét idézi, aki pedig bizonyosan nem vádolható sem magyar irányban való elfogultsággal, sem az utóbbi idők vitáiban való érintettséggel.

A kötet tehát olvasmányosan megírt, témájában is érdekes, hiánypótló érték, amelynek a múlt iránt érdeklődő katolikus – és nem csak! – olvasó könyvespolcán ott a helye.

(Pallas-Akadémia, Csíkszereda 2005)


Cs. Szabó László: Kárpát kebelében (Farmati Anna)

A cím nemcsak tartalmi vonatkozásokat sejtet, hanem stílust, hangnemet, szövegbe kódolt, de szövegen túlmutató konnotációkat is. A Kárpát-medence jellegzetes otthonteremtő valósága úgy tárul az olvasó elé mint kulturális értékek kincsesháza – de úgy is mint azoknak múzeuma vagy éppen temetője.

A szerző tudatosan választ műfajt, tudatosan folytat egy jellegzetesen a magyar történelmi és művelődéstörténeti események által kitermelt és magyar lelkület meghatározta irodalmi hagyományt. A kultúrtörténeti esszé „jellemző tünet" a magyar művelődésben, irodalomban. Különlegesen indokolt létjogára Illyés Gyula kapcsán tér ki az író, a nép önértelmezésének, önismeretének az eszközét látja benne – de elismeri, hogy művelése „néha a zárt művészeti alkotás rovására történt".

A kötetbe foglalt írások között nem valamiféle előre elgondolt struktúra teremt kapcsolatot, hanem olyan meghatározott támpontok – tér, idő, történelmi események, irodalomtörténeti jelenségek –, melyeknek eleve világteremtő, világot elrendező és berendező erejük van. Az egész sorozat tulajdonképpeni és valódi egységet teremtő tárgya viszont a sajátosan magyar kulturális értékek panorámája és a belőle táplálkozó hit – ez a megjelenített gazdagság viszont csak az emlékezés révén létezik.

A személyes látásmód, a szubjektív tényező hangvételbeli és stílusbeli egységet teremt, és egyféle monotonitást is kölcsönöz a szöveg egészének. Ugyanakkor éppen ez az egyhangúság jelzi, hogy itt másról is szó van: az értékek olykor didaktikus, leckefelmondásra emlékeztető elősorolása mögül, a metaforikus nyelv és az allúziós technika hangulatteremtő ereje révén előtérbe kerül a líraiság, a vallomás – arról, amit ennek az értékgazdagságnak a sorsa, a múltja és a jól sejthető jövője idéz elő szerzőben és értő olvasóban egyaránt.

A kötet egyik legnagyobb értéke a leplezetlen élményszerűség, ami az átadott információ sajátosságaiban, egyediségében érhető tetten leginkább: a pontos megfigyeléseket, a hiteles leírásokat személyesség egészíti ki – ez teremt új összefüggéseket. Ami mégis a legfontosabb összetevő: koroknak és annak a kornak a lelke, amelyben ez az esszékötet megszületett.

Írás és olvasás eredménye lehet: az önmegértés, a helyzetfelmérés mellett az állásfoglalás, egy identitás vállalása (vagy elutasítása), egy olyan meghatározottságé, melynek értékei csakis a szellem és a kegyelem fényénél ragadhatók meg.

(Kriterion, Kolozsvár 2005)

Farmati Anna

„A szíves beszéd s a hősies tréfakedv a legtöbb idegent félrevezeti. Nemrég vízbe fúlt egy székely lány Balatonfüreden. A temetés napján váratlanul fölbukkantak a szülei. A falu (egy nyomorult határszéli falu) összeadta az útiköltséget, hogy ott legyenek a hantolásnál. Ugyanez a gyöngéd, egy szívvel dobbanó székely a legszelídebb kormányt is egykettőre lerázza magáról. Legyünk őszinték: a székellyel nehéz valamit kezdeni egy országos államrendben. A megszállás után az odavalókon kívül (s azok közt is akadt néhány feledékeny) egy sereg gyanútlan főbíró, jegyző került a ?kedves góbék? közé. Azt hitték, hogy egy véka Uz Bencét és Dani bát fognak közigazgatni. A góbéknak azonban szarvuk is van, s az meglehetősen hegyes. Azzal emlékeztettek rá, hogy mindig az ellenzéken álltak, s Tisza Kálmántól Tisza Istvánig szenvedélyesen gyűjtötték a fejükre a kormány haragját.

Vajda, fejedelem, rabonbán, földesúr mind a székelyt vadította. Pedig a vére amúgy is könnyen szikrát vet. Érthetetlen módon eszeveszettül ragaszkodott az ősi szabadsághoz (én ugyan értem ezt, csak azok nem értették, akik el akarták venni), s Makkai László számítása szerint háromszáz év alatt tizenegyszer horkant föl a pányvák közt. Mindannyiszor a vérében omlott össze. A székelynek is megvolt a törökje, s fájdalom, sokszor maga a fejedelem volt az. Nagy lelki egyensúlyára s rejtélyesen megőrzött gyermekségre vall, ha a sors elől mégsem a konok, néma alföldi vagy dunántúli dühbe, hanem a balladák és mesék káprázatába s átköltött szenvedéseibe menekült. Onnan nézett farkasszemet a fejedelmekkel. A Maros menti magyarság elvérzett a fejedelem hűségében, a székelyt vágta a fejedelem, az oláh vajda, az osztrák generális, nekibúsult kedvében aztán egymást is megbicskázta. Sem a fejedelmek, sem a jogutódaik nem tudták visszaszerezni a bizalmát. Szenvedélyes hazaszerető, mint minden hegylakó (s ebben jobban hasonlít a ruténhez, mint az alföldi magyarhoz), de ezt a hazaszeretetet csak a legügyesebb ?lélekidomár? hasznosíthatja egy nagy államrendben. Néha még jobb esze, érdeke ellenére is rakoncátlan, s Julius Caesarba oltott Szent Ferenc legyen az, aki elvadított, érzékeny szabadságszeretetét eréllyel és szeretettel megszelídíti, s a székely gőgöt, székely hiúságot honpolgári erénnyé pallérozza.

Meg kellett mondani ezt, máskülönben a gyanútlan magyarok elkábulva a sok góbéságtól, eprészkedő, tilinkós Göre Gábornak képzelnék a székelyt, s első csalódásukban őrá ütnének vissza. Igazán nem tehet róla, ha könnyen lobbanó, könnyen elsötétedő barbárnak, s nem udvari mulattatónak született. A rádióban nagyon mulatságosak, de aki kormányozni akarja őket, felejtse el a tréfáikat, mert kínos meglepetésre ocsúdhat.

Báthori István vajda állítólag azt beszélte, hogy ?jobb lenne, ha a Székelyföldön büdös dögök hevernének, mint hogy székelyek lakjanak, kikből semmi haszon sincsen.? Mondta-e, nem-e, nem fontos. A székely él, s a Báthori család kihalt. De a felszabadulás után néhány héttel megkérdezte tőlem egy jóhiszemű ember, igaz-e, hogy a székely ilyen és olyan? A szó valamivel szelídebb volt, de még mindig Báthori István gondolkozott mögötte. Látta az arcomat, s mentegetőzni kezdett. Egy erdélyi barátjától hallotta, komoly ember, történelmi nevet visel."

(Részlet A székelyek című esszéből)


Laptestvérek

(Mérleg 2005/2, Távlatok 2005/3, Katekhtón 2005/2)

Tudomány és hit párbeszédével foglalkozott a Magyar Pax Romana 2005 tavaszán Győrött megrendezett 47. kongresszusa. A nagy érdeklődést kiváltó rendezvény egyik emlékezetes előadását az azóta elhunyt Weissmahr Béla SJ filozófus tartotta. A tanulmányt Fehér Márta tudományfilozófusnak a jezsuita tudós nézeteit vitató, értékes hozzászólásával együtt e Mérleg-szám „Pax Romana" rovatában olvashatjuk. Az előadásra és Fehér Márta ellenvetéseire válaszoló másik korreferátum, Szombath Attila írása a Mérleg következő füzetében lesz olvasható. 2005 májusában egy másik bölcselő, a 20. század és az ezredforduló kiemelkedő francia gondolkodója, Paul Ricoeur is eltávozott közülünk. A hermeneuta Ricoeur – egyebek közt a megbékélt, ám a hagyomány és a történelmi múlt kritikus feldolgozására ösztönző emlékezet filozófusa és az „elbeszélt önazonosság" fogalmának kidolgozója – mindvégig megvallotta protestáns hitét, kényesen ügyelt azonban arra, hogy gondolkodásában elkülönítse a teológiát a filozófiától. Jeney Éva bevezető írása Ricoeur pályaképét megrajzolva a zsidó-keresztény hagyomány teológiai megközelítéseihez épp e szétválasztás következményeképpen nélkülözhetetlen szempontokat kínáló életmű bemutatására vállalkozik. Ugyancsak a francia gondolkodó munkásságával, ezen belül kutatásainak már említett kulcsfontosságú témájával, a Szentírás jelenkori értelmezhetőségével foglalkozik a „Tanulmány" rovatban Jean-Claud Eslin, emlékezetünkbe idézve, hogy „valamely szöveg befogadása szempontjából, belső jelentésén túl, döntő jelentőségű ?az általa alkotott világ, a horizont, melyet létre hív?. Ricoeur méltósággal ruházta fel a szövegre irányuló kérdezést, sőt az olvasó személyes felelősségét is." Magyarul eddig nem publikált, elmélkedésre indító Ricoeur-szöveg alkotja az „Élő hagyomány" rovatot, amely ekként ad számot egy erőteljes, reflektált Taizé-tapasztalatról: „Néha az az érzésem, hogy a közösség tagjainak összes cselekedetében megnyilvánuló türelmes és csendes pontosság voltaképp mindenki engedelmessége anélkül, hogy bárki parancsolna." Nem kevésbé figyelemreméltó a francia pszichológus-pap, Tony Anatrella nagyívű eszmefuttatása psziché és pneuma, a lélek élete és az evangéliumi spiritualitás összevegyíthetetlen kettősségéről és szétválaszthatatlan kapcsolatáról. A szerző Sigmund Freudnak a vallásosságról alkotott nézeteiből kiindulva – sok lényeges észrevétele mellett – az alábbi következtetésre jut: „Lelki életünk lényege az, hogy engedjük, hogy Isten megújítsa bennünk a bizalomban és reménységben megszilárduló belső embert. (…) E belső párbeszédben elmélkedve és imádkozva munkálkodhatunk önmagunkról és Istenről alkotott reprezentációink átalakításán." Azoknak, akik a keresztény hit gyakorlatát mindenekelőtt ökumenikus távlatokban tartják megújíthatónak, irányadó felvetésekkel szolgál a német párbeszédteológia tekintélyes képviselője, Otto-Hermann Pesch. „Kit vonhatok kérdőre a feltételekről – kérdi a hamburgi evangélikus teológiai karról nyugalomba vonult katolikus hittudós –, és kit utasíthatok vissza adott esetben, aki azért járul az úrvacsorához, hogy Jézusra hivatkozva részt vegyen az üdvösség örömünnepének lakomáján, és így hittel lépjen az élő Isten elé?" (M. M.)

A Távlatok idei 3. számának tartalmából: Keresztesné Várhelyi Ilona: Kitörési modellek, Muzslay István: Rendszerváltás és rendszerváltozás, Lázár Kovács Ákos: Szekularizált politika és egyházi kultúra, Szőnyi Szilárd: A valóság fogságában, Majorossy Imre Gábor: A magyar felsőoktatás átalakításáról, Forrai Tamás Gergely: Pedagógiai kihívások a XXI. század elején, Szabó Ferenc: A németországi katolicizmus, Érszegi Márk Aurél: A pápai primátus – ahogy a nem katolikusok látják, Bárdosy Éva: Az együttműködés kulcsa, Matthias Drobinski: Isten a fejekben, Rózsa Huba: A Biblia szerepe az európai és a keresztény kultúrában, Pierre de Charentenay: A francia „nem"; Kultúra és mecenatúra, nemzet, hit és film. Jankovics Marcell válaszol Radnóti Katalin kérdéseire, Béky Gellért: „Íme, hitünk szent titka!", Puss Sándor: A szüzesség mint világi keresztény életforma.

A magyarországi domonkosok által kiadott, Katekhón című teológiai, filozófiai és kulturális folyóirat idei 2. számának tartalmából: Egy élet, amely értelmezi az Irásokat – In memoriam II. János Pál pápa. Hankovszky Tamás: A remény elutasítása Albert Camus korai esszéiben és a Sziszüphosz mítoszában, Varga B. József SJ: A Vallás – nyelv – kultúra – civilizáció viszonyrendszere, Werner H. Schmidt: Negyedik (harmadik) parancsolat – A szombat megszentelése, Klaus Müller: Mennyire függetlenítheti magát a hit az észtől?, Ralph W. Hood Jr.: A vallási fundamentalizmus pszichológiája; Lactantius az igaz vallásról és bölcsességről. A folyóirat-számban ez alkalommal három sivatagi remete szellemi portréjához is hozzájutunk Tóth Péter nagyszerű fordításai és jegyzetei révén: megismerkedhetünk az irodalmi forrásokban csak igen szórványosan felbukkanó Dioszkorosz preszbiterrel, a nagy tekintélyű pontoszi Evagriosszal, végül „Egyszerű" Szent Pállal, Nagy Szent Antal tanítványával. (J. T.)


O. J.: „Évszázadokban próbálok gondolkozni". Száz éve született Gy. Szabó Béla

A címként választott gondolat a művész Magamról című önvallomásában olvasható. Fába vésett, papírra nyomtatott, rajzolt vagy vászonra festett, „gyúlékony" művészetét leginkább az időtől féltette. Alaptalanul. Az érzékenységgel szemlélt teremtett világot sajátos módon matériába mintázni tudó Gy. Szabó Béla hagyatéka minden időkre értékes kincse marad az erdélyi és az egyetemes képzőművészetnek. Születésének századik, halálának huszadik évfordulóján életrajzi ismertetővel, nevelt fiával, Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkésszel készült interjúval, valamint az említett írással tisztelgünk a művész emléke előtt.

Stephenson az oka mindennek

Ha Stephenson nem találja fel a gőzgépet, édesapja nem ott keres munkát magának, ahol keresett, és nem kerülnek Gyulafehérvárra a háromszéki származású, református vallású szülők, őt nem íratják be a katolikus főgimnáziumba, és Reithofer Jenő sem tanítja rajzolni… – elmélkedik Gy. Szabó Béla. Stephenson márpedig megalkotta különös találmányát, és a bitai születésű vasúti főkalauz, Szabó Mihály, maksai származású feleségével, Antal Juliannával, és gyermekeivel a 20. század elején Gyulafehérvárra költözött. Itt született 1905. augusztus 26-án hetedik gyermekük, aki a keresztségben a Béla nevet kapta. Hetükből azonban csak három érte meg a felnőttkort. Népes családja részére Szabó Mihály Gyulafehérváron, az alsóvárosi Magtár utcában épített kétszoba-konyhás-nyárikonyhás házat. A gyermekek játékának, barangolásának színhelye az épület mögötti hatalmas kert és – természetesen – a pályaudvar volt. Innen merített témát első rajzaihoz az alig-kamasz Béla, és fiatalon elhunyt Mihály bátyja is. A család többi tagjában nem jelentkezett művészi hajlam.

Az elemi iskola elvégzése után, 1915-ben a helyi katolikus gimnáziumba íratták be szülei. Bár humán osztályba járt, igen magas szinten tanulta a matematikát is, s ez a számokkal, vonalakkal dolgozó tudomány hamarosan kedvenc tárgya lett. Különösen kedvelte az ábrázoló mértant, de önszorgalomból megtanult differenciálni és integrálni is. Az érettségi feladatot integrállal oldotta meg, majd – hogy társai is lemásolhassák – hagyományos aritmetikai levezetést is adott. A katolikus gimnázium humán osztályában a görög nyelv vagy „görögpótló" tárgyak tanulása közül választhattak a diákok. Utóbbi mellett döntve Szabó Béla szabadkézi rajzot tanult, mégpedig a Székely Bertalan- és Edvi Illés Aladár-tanítvány Reithofer Jenőtől. A rajztechnikákon túl a természetre való rácsodálkozás „művészetét" is igyekezett diákjai lelkébe lopni az egykor művészpályára készült tanár. Reithofer felismerte tanítványa tehetségét, ám nem biztatta a művészpálya választására. Szülei is szívesebben látták „diplomás emberként", ezért a jelesen érettségizett ifjú látszólag elpártolt a lassan szenvedéllyé vált rajzolás-festéstől, és tandíjmentesen kezdte el tanulmányait a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karán. Másodéves korától egyre inkább érezte: nem ezen a főiskolán a helye, és rajzolással kapcsolatos tanulmányok után érdeklődött Budapesten. Stein János Kolozsvárról elszármazott, az Iparművészeti Főiskolán működő tanár biztatta: járjon be modell után rajzolni hozzá. El is fogadta az ajánlatot, ám mindössze néhány rajzórán vett részt, az ottani főiskola diákjai ugyanis nem fogadták jó szívvel az idegent. Érzékenyen visszavonult hát, és rajzkultúrája gyarapítása érdekében a magyar főváros múzeumait, képtárait, kiállításait látogatta. Mindezek mellett pedig következetesen rajzolt a természet után. Ebből az időből fennmaradt – lila tussal, szénnel, vörös krétával készített – rajzai a Duna-partot, a Tabánt, a nagyváros más tájait, utcarészleteit örökítik meg.

„Fiatalember, miért nem mászik fára?"

Gépészmérnöki diplomával a zsebében, 1927-ben tért vissza Gyulafehérvárra, ahol egy évet katonai szolgálatban, kettőt pedig munka nélkül töltött. Bár a kenyérkereset nélküli idő minden bizonnyal lehangolta, a fiatalember mégsem ült tétlenül, minden szabad percében szenvedélyének élt: pasztelleket rajzolt, olajképeket festett, Reithofer Jenő szabadiskoláját látogatta.

1931 tavaszán a kolozsvári Energia Villamossági Gépgyárban kapott nagyon gyengén fizetett gépészmérnöki állást, ám a háromhavi próbaidő lejárta után – hogy ne kelljen emelni a kezdőfizetést – felmondták állását. Kérésére visszavették, de aztán ismét elbocsátották. Néhány hónap kimaradás után újra kérvényezte a felvételt. Visszavették mérnöki munkára, ám a gyár végleges megszűnéséig (1933 júliusáig) csak munkásbért kapott. Ebben az időben is rajzolt, s erre Rohonyi Vilmos kollégája figyelt fel. Ő vitte el hozzá sógorát, Jancsó Bélát, az pedig később Kós Károlyt. Kós meghívta, hogy vegyen részt képeivel a Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság által szervezett kiállításon. 1932–33 telén volt tehát Gy. (vagyis Gyulafehérvári) Szabó Béla életének első (csoportos) kiállítása, amelynek megnyitó napján Kós Károly a következő kérdést tette fel neki: „Fiatalember, miért nem mászik fára?" – azaz, hogy miért nem metszi fába impresszióit? Akkor még nem gondolta, hogy ez a kérdés vízválasztót jelent életében. Munkahelye megszűntével már csak a művészetnek élt, rajzokat, pasztelleket, metszeteket készített. Ebben a – Murádin Jenő által „szociálisnak" nevezett – korszakában jelent meg első metszetalbuma, a Liber miserorum (1935 májusa), amelynek képei saját, illetve környezete vigasztalan hangulatát tükrözik. Fél év alatt elkészült ötven metszetét tartalmazó kötete saját kiadásában látott napvilágot – a nyomdai munkálatokat a kolozsvári Minervánál végezték. A hat fejezetre osztott könyv érdekessége, hogy nem csak képei, de minden egyes betűje fametszéssel készült. Ezt a masereeli típusú képregényt – a romániai magyar képzőművészet történetében az első fametszetkönyvet – 1935-ben a Magyar Bibliophil Társaság az év öt legszebb magyar könyve közé sorolta. Bár negatív kritikát is kapott, többen elismerően szóltak a munkáról. Dsida Jenő például a Keleti Újság május 26-i számában így méltatta: „Ez a könyv a legszebb mindazok között, melyek Erdélyben valaha is megjelentek. Dosztojevszkij levegője csap meg bennünket ezekről a zord-feketével nyomott fehér lapokról. […] Csak azért maradhat meg ez a könyv a kor dokumentumául, mert művész szeme látta meg az élet banális és mégis elévülhetetlen mondanivalójú villanásait."

„Az élet minden rezdülése érdekel."

Gy. Szabó Béla ebben az időben már Kolozsváron lakott – 1931 tavaszától két évig a Kálvin utca 1. szám, majd a Horea út 106. szám alatt, innen költözött át a Monostori út 28. szám alá, később pedig Járosi Andorhoz, a Kossuth Lajos utca 1-be. Következő albérlete – a Múzeum utca 13. szám alatt – harminc évig szolgált otthonul számára, innen már saját lakásba költözött, a Bolyai utca 7-es szám alatti bérház második emeletére.

A marosvécsi Helikon-találkozók házigazdája, Kemény János is elismerően írt a fiatal tehetségről, ő volt az első, aki (pasztell)képet vásárolt tőle. Gy. Szabó Béla illusztrátorként a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Hitel külső munkatársa lett, az Erdélyi Szépmíves Céh pedig több kiadvány (Nyirő József: Kopjafák, Dsida Jenő: Nagycsütörtök, Makkai Sándor: Táltoskirály, Szántó György: Fekete éveim) díszítésével bízta meg.

A társadalmi témáktól a líraiak felé fordulva Gy. Szabó Béla fametsző stílusa is változott. Fekete alapból fehér kontúrvonalakkal előhívott képeit (fakarcait) lassan a kidolgozottabb, ezáltal világosabb, feszesebb kompozíciók váltották fel.

Reménykeltő művészi bemutatkozása után a harmincegy éves ifjú újra továbbtanulásra készült – a Liber miserorummal kezében a budapesti Képzőművészeti Főiskola grafikatanáránál, Varga Lajos Nándornál jelentkezett. 1936 és ?39 között látogatta a rajz- és a grafikai technikákat ismertető előadásokat. Közben egyre többfelé megfordult, járt – festett és rajzolt – a Balatonnál, a kiskunsági Szankon (itt többet is időzött, református gondnok barátja családjánál súlyos gyomorbetegségéből épült fel), a Székelyföldön, és 1937-ben, Bánffy Miklós közbenjárásával, több hetes olaszországi tanulmányútra is eljutott.

Pasztelljein egyre inkább az olasz neoklasszicizmus jegyei voltak felismerhetők, színei élénkültek, az első idők monokrómiája lassan teljesen tovatűnt képeiről. A következő évben Görögországban és Bulgáriában járt, ahonnan pasztellképei legszebb sorozatával tért vissza. Utazásaira pasztellkrétát, szenet, ceruzát és egy négylábú, szétszedhető festőszéket vitt magával – a színesben megrajzolt képek (vagy emlékek) nyomán aztán itthon faragott fadúcokat, készített fekete-fehér lenyomatokat. Úti élményeit bemutató, kifinomult technikával készült metszeteket (szám szerint ötvenet) tartalmaz második, 1939. december 13-án megjelent kötete, a Barangolókönyv. Ennek kritikája egyértelműen kedvezőbb, mint az előzőé. Nyirő József például szépírói szárnyalással méltatta a Keleti Újságban: „…csendesen irigyeljük a művészt, ki a vizek végtelenségében egyetlen ingét mossa egész testét beborító vízgyöngyök havazásában, és aki meglátta a magános szirtsziget egyedülvalóságát s az éji vizek feketeségének mélységét, és hallgatta meséit az elenyésző, kicsi csillagok alatt."

Gy. Szabó Béla kezdetben kizárólag kisméretű lapokra vésett, 1938-ban készítette el első nagyobb formátumú képét Ölelkezők címmel. Egy évvel később metszette ki a Kós Károly korábbi megjegyzése által ihletett Fáramászót. Ebbe a képbe többen a kisebbségi sorsba szorult magyarság kilátástalan „kapaszkodását" próbálták belemagyarázni.

Gy. Szabó Béla volt az első erdélyi grafikus, aki színes fametszetet készített, első színes képe 1935-ös keltezésű (Erdő). Ám fametszési technikájának tökéletesítése közben nem hagyott fel a többi grafikai módszerrel sem. 1941-ben a homokos szanki környéken készült huszonnyolc tusrajzából jelentetett meg albumot, ez a művész legegységesebb tusrajz-sorozata. Ugyanakkor igen erős kifejező erővel bíró – és a metszetproblémák megoldására is kitűnően használható – szénrajzokat is készített, bár ilyen munkáiból soha nem válogatott önálló albumba.

„Azért dolgozom […], mert gyönyörűségem telik benne."

A háborús években is dolgozott, sőt metszeteivel, rajzaival ezekben az időkben is ott volt minden jelentősebb csoportkiállításon. A háború után 25 fametszet címmel a romániai magyar könyvkiadás első művészi albumát jelentette meg.

1952 nagy elismerést hozott számára, ekkor ugyanis állami díjban részesítették itthon, az első magyar művészek egyike volt, aki e magas kitüntetést megkapta.

A következő tíz év a nemzetközi elismertséget hozta meg Gy. Szabó Béla számára. 1954 és ?63 között egyéni kiállításai voltak Velencében, Pekingben, Buenos Airesben, Tokióban, Leningrádban, Moszkvában, Kairóban, Genfben, Limában és Sao Paulóban. 1957-ben újra kitüntették hazájában, ezúttal A Művészet Érdemes Mestere címet ítélték oda neki. 1956-ban és 1957-ben két alkalommal is lehetőség adatott számára a fametszés „szülőföldjére", Kínába eljutni. Első útja során hatvan, a másodikon pedig százhuszonöt rajzot készített. 1956-os „barangolásainak" legjobb grafikáit a magyar és román nyelven is megjelentetett albumban tette hozzáférhetővé a nagyközönség számára.

A hatvanas évek elején főképpen itthon dolgozott, a kolozsvári Botanikus kertben és a bonchidai Bánffy-kastély hatalmas parkjában rajzoltak alapján készített metszetekből újabb sorozatot állított ki Hónapok címmel. Szintén metszetsorozatot teremtek balatoni kirándulásai a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, ezekből több alkalommal rendezett kiállítást is. Ettől az időtől kezdődően érdekes témabeli változás is mutatkozik metszetein: a szelídebb hangulatú, alacsonyabban fekvő tájait a magasabb vidékek zordabb hangulatú képei (Lolaia-vízesés, Gales-tó, Bucura-tó stb.) váltják fel. Különösen szép darabja ennek az időnek a Ködös szikla című metszete, amelyen meglepően érzékletes módon adja vissza a szürke átmeneteket is.

Gy. Szabó Béla művészetének ismertetésekor feltétlenül meg kell említeni ex-libriseit is. Számos barátnak és művészetkedvelő ismerősnek készített könyvjegyeket, köztük – 1937-ben – Márton Áronnak is.

1969-ben Ausztriában, 1972–73-ban pedig Mexikóban járt, utóbbi útjáról százhuszonöt rajzzal és harmincnégy pasztellel tért vissza, ezekből készített jól sikerült válogatását kötetben is közreadta.

1963–64-ben húsz képben metszette meg Dante Isteni színjátékát – gigantikus vállalkozásának megrázóan érzékletes képeiben elsősorban Dantét, az embert igyekezett ábrázolni. A Pokol sötét képein Vergilius árnya követi a költőt, akinek vonásaiban a művészre ismerünk. A Purgatórium képei már enyhébb tónusúak, mígnem a paradicsomi ábrázolások mindegyike „fényben" ragyog.

A Hónapok-sorozat és a Dante-illusztrációk utáni (utolsó) nagy ciklusa az 1977–1978 között elkészített Jelenések Könyve. A fametszet expresszív erejének teljes kihasználásával alkotta meg huszonkét lapból álló új (és egyben utolsó) sorozatát, amely metszéstechnikában és kompozíciós megoldásokban félreismerhetetlenül a Dante-lapokat követi.

Gy. Szabó Béla 1985. november 30-án, nyolcvan éves korában hunyt el Kolozsváron.

O. J.

Források

Murádin Jenő, Gy. Szabó Béla. Bukarest 1980.

Liber miserorum. 50 imagines xylographi Belae Gy. Szabó. Claudiopoli 1935.

Gy. Szabó Béla, Homokvilág. A szerző kiadása, Kolozsvár 1941.

Gy. Szabó Béla, Kínai útivázlatok. Bukarest 1960.

Gy. Szabó Béla, Hónapok. Kolozsvár 1973.

Gy. Szabó Béla, Mexikói tél. Kolozsvár 1974.

La Divina Commedia. Gy. Szabó Béla 20 fametszete. Kolozsvár 1976.


Gy. Szabó Béla számomra „az ember". Ferenczy Miklós református lelkésszel Ozsváth Judit beszélget

A kolozsvári Pata utcai református gyülekezet lelkipásztora különös hivatásként éli meg Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozását. Amikor személyes kötődéséről, a rá bízott értékekről kértem tőle beszélgetési alkalmat, a Bolyai utca 7. szám alatti bérház második emeletén lévő emlékházat, a művész egykori lakását jelölte meg színhelyül.

Felfelé igyekezve úgy számoltam a lépcsőfokokat, mintha kételkedtem volna a Gy. Szabó egyik írásában olvasott 68-as számban… A csengőgomb mellé illesztett, jól ismert aláírását látva megint csak elbizonytalanodtam: tulajdonképpen kihez is érkezem? Bár a napfényes novemberi délutánon Ferenczy tiszteletes fogadott és ismertetett meg a szépen rendben tartott lakás sok-sok kincsével, vele beszélgettem a meleg hangulatú műterem-szobában, távozáskor határozottan éreztem: Gy. Szabó Béla vendége voltam.

Ozsváth: Sokan őriznek személyes emlékeket a művészről, ám kettejük kapcsolata egészen különleges volt – de milyen is tulajdonképpen?

Ferenczy: Kisgyermek voltam, amikor megismertem őt, sokszor járt lévita-tanító nagyapáméknál Nyárádszentbenedeken, híres portrékat, képeket is készített azon a vidéken. Gy. Szabó Bélát, vagy ahogyan mi szólítottuk, „Gyétatát", közeli barátság fűzte Ferenczy Júlia képzőművész nagynénémhez és férjéhez, az ötvösművész Fuhrmann Károlyhoz. Isten öt gyermekkel áldotta meg szüleim házasságát, de a három fiú nevelését Kolozsváron élő Júlia nénénk vállalta el. Mellette élve kerültem közelebbi kapcsolatba Gy. Szabó Bélával, akire nevelőapámként is tekintek. Megjegyzem, rajta kívül sok képző- és előadóművész is látogatta nagynénémék Farkas utca 8. szám alatti lakását, így már gyermekkorunkat sajátos művészi légkör lengte be. Gyétatához én a bátyáméknál jobban kötődtem. Sokat kirándultunk vele, azért is szeretett bennünket magával vinni, mert mi tapintatosan eltereltük a rajzolás közben háta mögé húzódó kíváncsiskodókat. Tudtuk ugyanis, hogy nagyon zavarta az ilyesmi. De másféle élményeim is vannak vele, illetve művészi alkotó munkájával kapcsolatban. Gyakran álltam modellt neki, mikor rajzolt. Többször előfordult, hogy az iskolából hazaérkezve, az ebéd elkészültéig rajzolt meg egy-egy általam kitartott pózt nagynénémék házában. A Dante-sorozat több képénél is „modellkedtem", a Fény és kereszt című munkán megjelenő Krisztus-láb rajzolása közben például az én lábamat figyelte. De volt olyan is, hogy – az egyik acapulcói metszethez készült rajz kidolgozása közben – ő egy három méteres létrára mászott, onnan rajzolta a jógából ismert kobraugrás-mozdulatot, amit én földön fekve tartottam ki. Ugyanígy, a létra tetejéről rajzolta a hintázókat ábrázoló metszet képét is, ekkor én a létra szárai között, két feltörlő bottal a kezemben igyekeztem megformálni a hintahajtó mozdulatot. De nem csak ilyesmikről szólt a mi kapcsolatunk. Gyétata sokat segített nekem a matematika házi feladatoknál is. Nem oldotta meg a példákat, csak megmagyarázta őket, majd ellenőrizte az általam elvégzett műveleteket. Ha kérdésem volt, rögtön félretette a munkáját és szó nélkül segített.

Bátyáim aztán zenei, én pedig teológiai tanulmányokat folytattam, aminek Júlia néném is nagyon örült, hiszen régi pap-tanító család volt a miénk. Gy. Szabó Béla az egyetem éveiben és azután is sokat segített engem. A magam módján én is igyekeztem viszonozni jóságát. Első lelkészi szolgálathelyemről, Pusztakamarásról hetente bejöttem hozzá, Kolozsvárra, ha elutazott, én ügyeltem erre a műterem-lakásra.

Régi vágya volt, hogy lakása emlékházként működjék, ezért végrendeletében először a Művészeti Múzeumnak ajánlotta fel. 1985-ben viszont az állam nemhogy új múzeumot létesített volna, de a régiek bezárását tervezte. A múzeum elutasítása esetére Ferenczy Júliát jelölte meg örökösül, ő pedig – a kettőnk között lévő mély kapcsolatot ismerve, és mivel neki volt egy saját tulajdonú ingatlana – hamarosan rám testálta a lakást, a benne lévő dolgokkal együtt. De egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy nálunk maradhat ez a hagyaték. Nem sokkal Gy. Szabó Béla halála után a Nemzeti Műkincsvédő Egyesület ki is küldött egy bizottságot – ennek tagjai között szekus is volt –, hogy térképezze fel, mi található itt. Először a túlsó szobába vittük őket, majd átjöttek ide is, és a sok kép és metszet láttán azt kérdezték, miért nem vittük el ezeket másfelé? Válaszom az volt, hogy én lelkész vagyok, tisztában vagyok vele, hogy nálam bármikor lehet házkutatás, de azért az otthonomban szeretnék nyugodtan aludni. Mivel Gy. Szabó Béla itt hagyta, mi itt kívánjuk őrizni örökségét. Aztán elvégezték a „felmérést", de nem részletesen, cím és méret szerint jegyezve fel a képeket, csak a mappák számát írták le és azt, hogy hány rajz található bennük. Később nem jöttek vissza.

Ozsváth: A művész idejében ugyanígy nézett ki a lakás?

Ferenczy: Rend és harmónia volt nála mindig, mi – azaz én és a családom – igyekeztünk mindent úgy megőrizni, ahogyan ő hagyta. Felújítottuk viszont a lakást, és bekereteztünk, falra akasztottunk sok képet – jelenleg 165 berámázott kép tekinthető meg az öt helyiségben. A valamikori konyhában állítottuk ki Gy. Szabó Béla olajképeit, ezeket – érdekes módon – ő sohasem mutatta. Valószínűnek tartom, hogy csak tanulmány-jelleggel készült munkák voltak, a hagyatékban találtunk rájuk. Mivel ezek is az ő művészi tevékenységéhez sorolhatók, falra tettük őket, s már külön kiállítást is szerveztünk belőlük. Közel kétszáz olajképet festett, ezeknek viszont csak egy részét találtuk meg a házában. A többi helyiségben főképpen pasztelljei és fametszetei tekinthetők meg. A kis előszoba falára került egykori mestere, Reithofer Jenő néhány akvarellje is.

Egyelőre csak így, előzetes egyeztetés alapján tudok látogatókat fogadni a házban, állandó alkalmazott fizetésére nincs lehetőség. Három gyermekünket viszont úgy neveltük, hogy ezt a kincset nem egymás között elosztani, hanem tovább őrizni kell. Egyikőjük – talán Eszter lányunk – gondolom, felvállalja, hogy bizonyos napokon itt tartózkodik, és fogadja a látogatókat a házban.

Ozsváth: Az évszám szerint rendezett mappák, nyilvántartások Gy. Szabó Béla kézírását őrzik – „mérnöki pontosságról" árulkodik itt minden…

Ferenczy: Példás rendszeretete valószínűleg összefügg mérnöki képzettségével. Halála után semmit sem kellett átcsoportosítanunk, minden úgy van ma is, ahogyan ő eltette annak idején: megjelenési sorrendbe rendezve a róla írt kritikák, évszám szerint külön mappákba illesztve a fametszetek, rajzok, ex librisek, saját írások… Mi csak átnéztük és számba vettük őket, egyéb dolgunk nem volt.

Ozsváth: Azt olvasni róla, hogy napi programját is percre pontosan megtervezte, a hozzá látogatókat például megjelölt órarend szerint fogadta…

Ferenczy: Szerette a szabadságot, ám életében és munkájában komoly fegyelmet követelt meg magától. Napi programja a következő volt: reggel fél 7 körül kelt, 7-re megborotválkozott, aztán elfogyasztotta a maga készítette reggelit, és fél 8-kor (de legkésőbb 8-kor) már itt ült az asztalánál és rajzolt vagy metszett. „9.30–12.30 és 17–19 között itthon vagyok" – írta ki lakása ajtajára, ekkor „illett" őt felkeresni. Rajzolás közben nem szerette, ha zavarták, a fadúcok metszésekor viszont tudott beszélgetni. Miután megmutatta munkáit a látogatónak, engedélyt kért, hogy metszhessen, vendégét pedig biztatta, csak beszélgessen vele tovább. Egyedül dolgozva legszívesebben Vivaldi Négy évszakját vagy a rádiót hallgatta. Fél egykor kikísérte látogatóját, háromnegyed egykor pedig ő is kilépett a kapun, hogy egy órától az Egyetemiek Házában ebédeljen. Ebéd után felkereste Júlia nénémet, nála pihent kicsit, de volt, hogy ott is dolgozott (ott is tartott fadúcokat), aztán körülbelül 3-ra hazaért, idősebb korában még pihent kicsit, majd újra munkához látott. Háromnegyed 7-kor letette munkaeszközét, elkészítette vacsoráját, majd fél nyolc körül újra átment Júlia nénémhez, ahol háromnegyed tízig dolgozott. Tíz körül hazajött, előkészült a lefekvéshez, 11-kor meghallgatta a híreket a magyar rádióban és elaludt. A nap nagy részében dolgozott tehát, a többiben pedig – ahogyan ő mondogatta – tovább álmodta munkáit. Napközben szinte órát lehetett igazítani hozzá, ha például az őt jól ismerők délben látták kimenni a kapun, tudták, hogy éppen háromnegyed egy van…

Ozsváth: A metszetek készítése során a valódi táj vagy portré tükörképét kell fába metszeni. Ő milyen technikát használt ehhez?

Ferenczy: Feljegyzéseiben arról is ír, hogy – például a kolozsvári Bethlen-bástya tövében ülve – direkt a falemezre rajzolta meg a tükörben látott képet. Én azt láttam, hogy az előre elkészített pozitív szénrajzot levetítette a fára, így az negatívan került oda, azt metszette ki, majd a levonatkészítéskor újra a pozitív képet kapta vissza. Amikor az általa használt technikáról kérdezték, gyakran ezt mondta: „Veszünk egy darab fát, és azután eltávolítjuk róla a fölösleget."

Az ő művészetében is több korszak különböztethető meg. Első metszetein még nagy fehér és fekete foltok láthatók, aztán egyre jobban finomította technikáját, és olyan szintre fejlesztette azt, hogy – kritikusai megjegyzéseivel élve – az általa fekete-fehéren levont képeket szinte színesben látjuk. Metszeteinek minden négyzetmilliméterét kidolgozta. Sokszor órákig, napokig csiszolta a dúcot. Tudni kell, hogy fadúcról csak kézi levonatot lehet készíteni, szemben a linómetszettel, amelyik gépi nyomással készül. A fa sokkal érzékenyebb, az arról való nyomtatás nagyon sok figyelmet kíván. Ő egy rolniszerű hengerrel, vagy egyszerű villanykörtével készítette a lenyomatokat. Egy nagyméretű fametszet levonása másfél-két órát is igénybe vett.

Ozsváth: Az elkészült fadúcokról aztán több lenyomatot is lehet készíteni. Gy. Szabó Béla is „sokszorosította" képeit. Melyik dúcról készült a legtöbb levonat?

Ferenczy: Egyes metszetei nagyon népszerűek voltak, ezekből persze többet is készített – de mind eredeti kézi levonat volt. Népszerű volt például az említett Bethlen-bástya, vagy a fürdő bivalyokat, az erdei táncot ábrázoló kép, de a felsorolásom közel sem teljes, hiszen közel másfélezer metszetet (egészen pontosan 1468-at) készített. Azért azt tudom, hogy a legnépszerűbb témáiról sem készült ötvennél több lenyomat. A kiállításokra szánt képeit mindig speciális, rizsből készült merített papírra vonta le, ennek jótállási ideje közel ezer esztendő. Persze voltak olyan metszetképek, amelyek nyomdai kicsinyítéséhez is hozzájárult. Ilyen kis képek készültek például a koltói somfáról, az Ady-szülőházról vagy az Apáczai Csere János-portréról.

Ozsváth: Lehet-e tudni, melyek voltak az ő kedvenc fametszetei?

Ferenczy: Amikor én erről kérdeztem, nem emelt ki egyet sem, azt mondta, mindegyiket nagyon szereti. Meg azt is emlegette, hogy nincs csúcs, mert aki oda elért, utána kénytelen lefelé haladni. Mindezzel együtt tudom, hogy nagyon szerette az Erdei táncot, s az Apáczai-portrét. Előbbi egy nagyméretű fametszet, amin közel 3000 órát dolgozott. Az Apáczai-portréra azért volt büszke, mert a költőről korábban semmilyen grafika vagy kép nem létezett. Ezért is ábrázolta úgy, hogy egy könyvet tart maga elé, amelyik függőleges irányban a fél arcát eltakarja. Aztán ez a portré terjedt el Apáczairól, a tankönyvekben is ez jelenik meg.

Ozsváth: Bár fametsző technikájával teremtett sajátos stílust, pasztellképei is szépek. Ezek jól érzékeltetik, milyen színvilágban „látott" a művész.

Ferenczy: Gy. Szabó Bélát kolumbiai kiállítása alkalmával „az erdélyi fametszés koronázatlan királyaként" mutatták be, de a metszetek készítése mellett szüntelenül rajzolt is. Közel tizennégyezer rajzot készített életében. Pasztellkrétával rajzolt képei valóban a színvilágáról, érzékenységéről árulkodnak. Olyan pillanatokat figyelt meg és adott vissza sokszor a természetből, amelyek szinte meghökkentik a szemlélőt. Pedig minden kép valóságos érzékelésből született, még a lila törzsű fa is. Pasztellképei kétségtelenül különös expresszív erővel bírnak.

Ozsváth: Miért nem alapított családot Gy. Szabó Béla?

Ferenczy: Gy. Szabó Béla egészen a művészetnek áldozta az életét, és ezt nagyon tudatosan tette. Ezért nem nősült meg soha. Úgy érezte, hogy a család visszahúzza őt a munkától. De nem volt családellenes, szerette a gyermekeket, szívesen beszélgetett, játszott velük. Kizárólag a művészi munkának élt, így a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola által számára felajánlott katedrát sem fogadta el. Illusztrátorként bedolgozott különféle szerkesztőségekbe, könyvek illusztrálását is elvállalta, de szabadon dolgozott – a pontos témamegjelölést nem szerette. Portréi sem rendelésre készültek.

Ugyanígy nem szerette, ha a vásárló alkudozott. „Ez nem piac!" – mondogatta. Ha viszont valaki szimpatikus volt számára, vagy elengedett az árból vagy még ajándékozott neki egy kisebb, nevére dedikált munkát. Még pályája kezdetén, amikor másféle jövedelme nem volt, adott el pasztelleket is, azután már csak ajándékba adott belőlük nagy ritkán, mivel egyedi darabok voltak, itthon őrizte őket.

Ozsváth: Gy. Szabó Béla nagylelkűségére sokan emlékeznek…

Ferenczy: Nagyon jóságos ember volt. Már gyermekként tudtam, hogy Nyárádszentbenedeken támogatta egy éles eszű, tehetséges cigánygyermek taníttatását. A hetvenes években pusztító nagy árvizek és földrengések idején is komoly pénzösszeget adományozott a református és a katolikus egyháznak. De több kispénzű embert támogatott diszkréten. Halála után aztán fiókjaiban nagyon sok, komoly összegekről szóló adóslevelet találtunk – ezek nagy részét soha nem adták meg a kölcsönkérők… A Képzőművészeti Alapnál volt alkalmazásban, ám lényegében az eladott képek árából élt. Bár mind népszerűbb és keresettebb lett, munkáit a kispénzű emberek számára is hozzáférhető áron adta. Sokszor részletre is lehetett tőle vásárolni. Ahogy említettem, bizalmával többen vissza is éltek.

Kiállított metszeteit is mindig a kiállítóknak ajándékozta. Nagylelkűségét egyszer különösképpen „meghálálta" a román állam. Közismert, hogy 1972-73 fordulóján járt Mexikóban. Akkor Mexikó és Románia között még nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat. A Mexico-Cityben szervezett kiállításon Gy. Szabó a tárlat teljes anyagát odaajándékozta, de azt kellett mondania, hogy annak fele a művész, fele pedig a román állam ajándéka. Annak ellenére, hogy így nagylelkűsködött, visszatérte után az itthoni hatóság felszólította, hogy az utazásra s egyéb költségekre kintről kapott valutát (úgy 1000–1500 dollár értékben) rövid határidőn belül adja át az államnak – ha nem teszi meg, büntető eljárást indítanak ellene…

Ozsváth: Megélt két háborút, igazi művészete pedig éppen az istentelen kommunizmus éveiben bontakozott ki. Képei, metszetei viszont csak az örök értékeket közvetítik, tisztán látszik, hogy ő nem hajolt meg a hamis világ előtt…

Ferenczy: Gy. Szabó Béla sokszor emlegette, hogy az ő életére leginkább a gyulafehérvári katolikus főgimnáziumban tanultak voltak hatással. Letagadhatatlanul hívő ember volt, de nem a katolikusságot vagy a reformátusságot, hanem a meggyőződéses keresztény ember jegyeit hordozta magában. Hitéről nem csak tipikusan vallásos témájú munkái árulkodnak – gondolok itt pár bibliai illusztrációjára, a Székely golgotára, a Cirenei Simonra vagy a Vak meggyógyítására vagy utolsó nagy sorozatára, a Jelenések Könyvére. Sok képe elárulja, hogy közel élt Istenhez. Érdekességképpen említem, hogy egy őt meglátogató hollandiai teológiaprofesszor egyszer csak felkiáltott: „Művész úr, ön hívő ember!" „Miből gondolja ezt?" – kérdezte Gy. Szabó. És akkor a vendég egy nagyobb méretű képre mutatott, amelyiken a békés természetben egy egészen kicsi pillangó volt ábrázolva: „Ebből! " – mondta… Gy. Szabó Béla tényleg mindig a hívő ember alázatával dolgozott. Alázattal hajolt meg az élet előtt, az Isten és az ember által teremtett szép előtt. Sok virág vette őt körül itt, a lakásban, s emlékszem, egyszer egyik előtt megállva így szólt hozzám: „Látod, fiam, ez a virág is bizonyítja, hogy Isten létezik." „Miért?" – kérdeztem meglepetten. „Azért, mert az ember nem tudna ilyen szépet teremteni" – válaszolta. Szóval ilyen közel élt ő az Istenhez.

Ozsváth: Életműve csúcsának tekinthető a Jelenések Könyve alapján készült huszonkét fametszete. Vajon miért éppen ehhez a témához nyúlt halála előtt néhány évvel?

Ferenczy: Korábban inkább „barangolt", ahogyan azt szép kis versében is feljegyezte – „Pusztán, tengeren, erdőn / barangoltam magamban. / Emberektől távol sem / kínzott az egyedüllét. / Föld, víz, égbolt, állat, fa / köznapba ünnepem viszi." Utolsó éveiben pedig összegzett. Szerintem rájött arra, hogy az ember által ilyenné alakított világ – apokaliptikus világ. És azt hiszem, hogy ennek a figyelmeztető könyvnek a 22 verse alapján készített képeivel ő is „figyelmeztetni" akart, tulajdonképpen a Teremtő hozzánk szóló üzenetét kívánta tolmácsolni: apokaliptikussá vált világunkban is felvillantja Isten a reménységet, de ugyanakkor a bűnben rejlő büntetésre is felszólít.

Halála előtt nekem is ajándékozott egy Jelenések-sorozatot, és én – mivel már akkor éreztem, hogy ez a huszonkét kép lényegében egy hatalmas prédikáció – szerettem volna máris kiállítani a templomomnál. Gy. Szabó nem egyezett ebbe bele akkor, mert nem akarta, hogy bárkinek is kellemetlensége legyen a témaválasztás miatt. Halála után közvetlenül mégis kiállítottuk ott, a Pata utcai közösségi házban, s az évek során további helyeken is. Ma is gyakran mondom a kollégáknak, szívesen kölcsön adom ilyen célból, csak a szállításáról és a biztonságáról gondoskodjanak. Remélem, egyszer lesz rá anyagi fedezetünk, hogy a Divina Commedia-képekhez hasonlóan ezt a sorozatot is kiadhassuk album formájában. A teljes sorozat értékét növeli, hogy mindössze hét-nyolc lenyomat készült belőle. Egyet ő ajándékozott a Magyar Nemzeti Galériának, egyet talán a magyarországi református egyháznak, egy van a Vatikánban, egy a gyulafehérvári érsekségen, egy maradt nekem, és talán egy vagy kettő Hollandiába került. Egyik-másik képéről készült több levonat is, de a teljes sorozatról csak ez a néhány.

A Jelenések-képekhez kapcsolódóan egy másik történet is eszembe jut. A mexikói útja során adódott kellemetlenség kapcsán őt felkereső szekus felfigyelt a dolgozóasztala mellett kifüggesztett vallási témájú képekre. „Művész úr, ezt kinek a rendelésére készíti?" – kérdezte. Gy. Szabó Béla nagyon felháborodott, s majdnem kidobta a szekust. „Kérem, én soha semmit nem készítek rendelésre. Magamnak, illetve magamtól alkotok mindig" – mondta.

Ozsváth: A katolikus papok közül még sokan emlékeznek a Gy. Szabó Bélával való gyulafehérvári találkozásokra. Mindenki tudja, hogy ezeket az alkalmakat Márton Áron szervezte, őket ugyanis jó barátság fűzte egymáshoz.

Ferenczy: A katolikus egyházhoz – és Gyulafehérvárhoz, az ottani magyar tanintézetekhez – való kötődése egész életében megmaradt, nem utolsósorban épp a Márton Áronhoz fűződő mély barátsága által.

Még a harmincas években ismerkedtek meg Kolozsváron, ekkor Gy. Szabó ex libriseket metszett a főtéri templom plébánosának, majd egy nagyobb méretű szénrajz-portrét is készített róla – ezt a nagy püspök halála után a gyulafehérvári püspökségnek ajándékozta családunk. Egyszer én is találkoztam Márton Áron püspök úrral Gy. Szabó Bélánál. Akkor éppen az 1975-ben kiadott imakönyvhöz készítendő illusztrációkról egyeztettek.

Igazán mély barátságukat az is bizonyítja, hogy Márton Áron háziőrizete idején is kapcsolatban álltak egymással. Ebben az időben adományozta Gy. Szabó a gyulafehérvári katolikus püspökségnek a Dante születési évfordulójára készített, húsz képből álló metszetsorozatát. A pontos dátumról (1964. október 8.) a képek mellé csatolt, Márton Áronnak címzett levél tudósít. Márton püspök úrnak annyira tetszettek a képek, hogy amikor 1969-ben Rómába készült, ugyanezt a – nyilván újabb kézi lenyomatban, francia szövegezéssel készült – sorozatot vitte magával a pápának ajándékba. A szép ajándékra VI. Pál két évvel később egy őt ábrázoló emlékképpel válaszolt. „A Szentatya Szabó Béla művészre az Isten áldását kéri" – olvasható a kép alatt. Gy. Szabó Béla később egy eredeti, különleges rizspapírra nyomott Jelenések-sorozatot is a Vatikánnak ajándékozott. Ezt is hasonló emlékképpel és áldással jutalmazta a pápa. Mindkét római ajándékra rendkívül büszke volt a művész.

Gy. Szabó Béla halála után aztán családunk a Jelenések-sorozat másik, eredeti lenyomatát ajándékozta a gyulafehérvári püspökségnek, Jakab Antal püspök úrnak adtuk át, úgy tudom, ez ma is ki van állítva az épületben.

Márton Áronra visszatérve: az ő barátságuk nem csak a „munkáról" szólt, és nem is csak az ünnepek körüli köszöntőkből állt. Ahogy alkalmuk nyílt, látogatták és – meg vagyok róla győződve – bátorították egymást. Egyiküket sem tudta megtörni a kommunista hatalom. Azt is tudom, hogy Gy. Szabó Béla a vallási témák ábrázolása kapcsán többször kikérte püspök-barátja tanácsát. Aztán valóban az ő hívására ment le többször a gyulafehérvári szemináriumba, ahol a kispapoknak beszélt munkájáról. Ha jól emlékszem, úgy a hetvenes évek végén egyik Golgota-tanulmányát a végzős évfolyamnak ajándékozta.

Ozsváth: Önfegyelme, nagylelkűsége és palástolhatatlan hite mellett humoráról is ismert volt Gy. Szabó. Miben mutatkozott ez meg? Ön látta-e szomorúnak a művészt?

Ferenczy: Közismerten humoros ember volt, barátairól sok ízes szójátékot faragott, de az elvtársakat is meg merte viccelni. Az ?50-es évek vége felé Leningrádban volt egy kiállítása, s a megnyitón pályája indulásáról kérdezték. „Belőlem a kapitalizmus faragott művészt" – mondta, s kijelentését nyilván döbbent csend fogadta. Mikor látta, hogy baj lehet abból, ha ezt ennyiben hagyja, higgadtan elmesélte: miként lett mérnökként munkanélküli, s hogy milyen hatásai voltak itthon az inflációnak. Ezt hallva aztán „megkönnyebbültek" az elvtársak.

Egy másik alkalommal, amikor a neve előtt használt Gy-betű eredetéről kérdezték, így felelt: „azért használom, hogy az én nevemben is legyen egy ipszilon".

Mosolyogva emlegette, hogy élete legjobb kritikáját egy piaci késfenőtől kapta. A kolozsvári Széchenyi-téri piacon dolgozott, és mellette egy idős ember késeket élezett egy köszörűkövön. Munkája közben néha rápillantott az alakuló rajzra is, majd megszólalt: „A fene a tíz körmét, de ügyesen csinálja!"

Hogy volt-e szomorú is? Én mindössze két alkalommal láttam elérzékenyülve őt, érzéseit magában rendezte el. Halála előtt két évvel Finnországba utazott, mi kísértük ki a vonathoz. Amikor felszállt, s visszanézett, láttam, hogy egy pillanatra elérzékenyült. Aztán 1985-ben, mielőtt Marosvásárhelyre indult volna, ahol prosztata-bántalmai miatt kellett műteni, még egyszer bejött ide, a műterem-szobába, körülnézett és zokogni kezdett, mint egy gyermek. Valószínűleg az villant át lelkén, hogy utoljára látja kedvenc szobáját. De az egész nagyon rövid ideig tartott, aztán összeszedte magát és a megszokott modorral hagyta el a házat. Én az ajtóban álltam, s diszkréten visszahúzódtam ezekben a pillanatokban, mégis mélyen megérintett a jelenet. Aztán még visszatért ide. Augusztus elején vittük Vásárhelyre, de csak 21-én műtötték, mert a részére vérátömlesztéshez kiutalt vért átengedte egy kismamának… Aztán szerencsésen átesett az operáción, s szeptember vége felé haza is jött. Katéterrel járt ugyan, de újra dolgozott. Alig két hónap elteltével viszont erős sárgaságba esett, kiderült, hogy az augusztus-végi műtétkor kapott vér hepatitis-C vírussal volt fertőzve. Ebből a betegségből aztán már nem épült fel… November 30-án halt meg – egészen nyugodt lélekkel. Pillanatig sem láttam kétségbeesetten, csodálatos élete során ugyanis sokszor megtapasztalta Isten végtelen szeretetét, és nem félt a közelebbi „találkozástól".

Gyakran emlegette, hogy három dologért érdemes igazán élni: az alkotásért (de nem csak a művészi alkotásra gondolt itt), új tájak és emberek megismeréséért (szenvedélyes utazó volt!) és a szeretetért. Jól tudta, hogy a szeretet dimenziójában létező ember tulajdonképpen már Istenben van. Őt a barangolásai során megcsodált világ közelítette leginkább Istenhez. Erre a szépségre csak szeretettel tudott válaszolni, ezt hirdetik a munkái is. Szerette az embert, az Isten és az ember által teremtett tiszta dolgokat – így már itteni életében „otthon" volt.

Ozsváth: Ön számára Gy. Szabó Béla művészként vagy emberként a „nagyobb"?

Ferenczy: Ezen már sokszor gondolkoztam, és amellett, hogy bárki is azt hinné, művészként alábecsülöm – erről szó sincsen, művészete előtt mindig a földig hajolok! –, úgy érzem, számomra ő emberként nagyobb. Gy. Szabó Béla számomra „az ember"! Nagylelkűségét, önfegyelmét, az emberek és a teremtett világ iránt érzett szeretetét, végtelen alázatát egészen közelről megtapasztalva mondom mindezt. Ő, akinek háromszáz kiállítása volt életében, aki Kínától Amerikáig ünnepelt képzőművész volt, a legkisebb gyermekhez is le tudott ereszkedni. Soha nem tapasztaltam beképzeltséget vagy önteltséget részéről, de azt láttam, hogy meghajolt mindenki előtt, aki olyan területen alkotott nagyot, amihez ő nem értett – így például egy finom ebédet készítő háziasszony előtt is.

Ozsváth: Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozása kitüntető, ám ugyanakkor elég sok kihívást jelentő feladat…

Ferenczy: Mindkettővel tisztában van a családunk. Azon túl, hogy a maga örömére alkotott, tudjuk, hogy Gy. Szabó Béla a közönségnek is szánta munkáit, művészi üzenetét másokkal is meg kívánta osztani, ezért nem akarjuk elzárni ettől az örökségtől az érdeklődőket. Halála után munkáiból itthon és Magyarországon eddig 46 kiállítást szerveztünk, ebben a centenáriumi évben 13-at. Ezek mellett viszont már a halála utáni időktől kezdve sokaknak megmutattuk a lakásában található értékeket. Több csoport érkezett hozzánk a Székelyföldről is 1985 után, négyesével-ötösével jöttek fel a sötét lépcsőházban, s ugyanígy távoztak. A 90-es években persze már sokkal nyíltabban be tudtuk mutatni őt a közönségnek. 1990 és 2000 között esperesként tevékenykedtem; abban az időben feleségemmel, Annamáriával alakítottunk ki egy galériát az esperesi hivatalban, aminek a Gy. Szabó Béla Galéria nevet adtuk. Ez azóta is fennáll, az általunk gondozott hagyatékból, de más művészek munkáiból is sok kiállítást szerveztünk/szerveztek ott.

A művész már életében tudott róla, hogy a magyarországi Szankon szeretnének egy Gy. Szabó-emlékházat létesíteni – ehhez sok rajzot, pasztellt, metszetet ajándékozott. Az emlék-, illetve közösségi ház azóta is létezik, évente rendeznek kiállítást benne. Az évek során már teret is neveztek el róla ott, és 1995-ben a részben művészeti profilú szanki általános iskola felvette a Gy. Szabó Béla nevet. Igazi emlékháznak azonban jelenlegi beszélgetésünk színhelye, a művész egykori lakása számít, ezt – ahogyan említettem – szeretnénk a nagyközönség előtt is megnyitni.

A közeljövőben készülünk Kolozsváron egy irodalomtörténeti szempontból is kuriózumnak számító kiállítást szervezni. A hagyatékban sok olyan, fametszet-technikával készült portrét találtam, amelyeken azoknak a személyeknek a dedikációja is rajta van, akikről a kép készült. Ebben a gyűjteményben találunk – többek között – Kós Károly, Reményik Sándor, Szabédi László, Szabó T. Attila, Lakatos István, Terényi Ede, Pomogáts Béla kézjegyével ellátott portrékat is, biztos vagyok benne, hogy érdeklődéssel fogadja majd a város magyarsága ezt a tárlatot. Összegzésképpen mondom: Gy. Szabó Béla ránk testált hagyatékát úgy tekintjük a sajátunkénak, hogy közben azt minél többeknek meg kívánjuk mutatni.


Gy. Szabó Béla: Magamról

Művészetedet gyakorold, ne magyarázd: mondtam mindig magamban. Most is inkább művésszé válásom külső körülményeit vizsgálom.

Stephenson az oka mindennek. Ha nem találja fel a vasutat, akkor szüleim sem lesznek vasutasok, és sohasem helyezik őket Gyulafehérvárra. Biztos, hogy mint diák nem kerülök össze a Székely Bertalan-tanítvány Reithofer Jenővel, aki a rajzolás-festés titkaiba beavatott. Igaz, a művészpályától óvott – bizonyára valami régi sebzettség miatt – és tanácsára a műegyetemet végeztem el.

A húszas-harmincas évek világválsága – több évi munkanélküliség, elbocsátások, megaláztatások után – mégis a művészpályára kényszerített, mert a tragikumban is mosolyogtató módon ez biztosította szűkös megélhetésemet. Akkor azt vallottam: csak fedél legyen fölöttem és egyszer egyem krumplit naponta, akkor is én leszek a legboldogabb ember, ha kedvemre festhetek-rajzolhatok.

A szerencse is hozzám szegődött. A háború véres viharát sem éreztem a saját bőrömön, mert a katonai behívómat elbombázták. Légi riadók idején asztalomnál maradtam, rajzoltam, metszettem, mindenre elszántan. Idézem a hármas M-et: „Maradj Művész Mindenkor!" Persze az élet ezt néha nem engedte meg. Amikor kiéhezett tífuszosokat etettem, bűnnek éreztem a művészkedést.

Sokszor csak a kréta volt minden támaszom. Így rajzolás közben abba kapaszkodva kellett végignéznem, mint gázolnak el egy öregasszonyt, vagy hogy fűrészelik le egy beteg lábát.

De hát maga a művészetének rabja! – vágta hozzám egy idős festőművész barátom, amikor elmeséltem, hogy igazában napi huszonnégy órát foglalkozom művészettel, mert éjjel a dolgokat tovább álmodom. Ezt a rabságot szívesen vállaltam és nem bántam meg.

Jó tíz év múlva – nekem adott igazat…

Vállaltam a fametszést, melyet fiatal koromban előszobaművészetnek tartottak és vállaltam a sokat ócsárolt pasztelltechnikát, amely hátizsákos és kanyargós utaimon fagyban, forróságban nagyon megfelelt. Színekben és nem fekete-fehérben érzem a világot ma is.

Mint természetjáró embert az élet minden rezdülése érdekel.

Sok rendkívüli élményben volt részem. Simogattam óriáskígyót Firenzében és tangózni tanítottam görög rendőröket a bulgár határon. Láttam a világ teremtését kicsiben a Vezúv lávájának izzásában és a Grossglockner gleccserének feszülésében: ittam az indiánok kaktuszborát a Popcatepetl tövén és versenyt úsztam tintahalakkal a görög tengerekben. Még az aranyozott buddhista szörnyetegek között is otthon éreztem magam, mert rajzoltam. Egyedül Mexikóban átkozott meg egy koldusasszony attól félve, hogy az ábrázolással elvarázsolom.

Csak mappa, széndarab vagy pasztellkészlet, egy szétszedhető kis szék és egy kis természetszeretet meg emberbecsülés kell ahhoz, hogy a tűnő világ pillanatait sikerrel papírra rögzítsük. S ha közben rájövünk, milyen szép az itthoni táj meg az ember: ez a külföldi út értelme.

Barangolásaim közepette néztek kémnek, tészta-tolvajnak és jegycsalónak, de sebészorvosnak és ellenőrnek is. Mindig hálás voltam, ha megkacagtattak.

Követtem el haszontalan dolgot is. Fuldoklót mentettem ki a Marosból, aki három hónappal később éjjelizenélés közben öngyilkos lett. És csináltam sok rossz rajzot, pasztellt, de hát ezektől egy gyufa lángja akármikor megszabadíthat.

Sohasem akartam karriert befutni. Sokat szidtak és teszik ma is, pedig nem azért dolgozom, hogy másokat ingereljek, hanem mert gyönyörűségem telik benne. A szakadatlan munka jobban érdekelt s még az apró felfedezések öröme is feledtette a fáradtságot. Sohasem felejthettem el, hogy jósorsban elbizakodni és balsorsban elcsüggedni nem szabad.

Tiszta környezetben egészségesen dolgozni s egy kicsit embertársainkra is gondolni – hiszen nekik szánjuk munkáinkat – ez lenne szerintem a művész igazi boldogsága.

Naponta megszívlelem a gyulafehérvári szigorú intelmet: „Minden munkát úgy végezzetek el, hogy esetleg éjjel meghaltok, az utókor eszerint fog ítélkezni." E nélkül Dante illusztrálásához hozzá sem fogtam volna.

Évszázadokban próbálok gondolkozni, s a szó szoros értelmében gyúlékony munkásságom fölött töprengve felsajog valami: bár ennek csak egy századrésze kibírná az idők könyörtelen és néha igazságtalan rostáját!


Tamási Zsolt: A vallás (3)

Vallásismereti összefoglalónk első részében az ember ősidőktől fogva meglévő vallás-igényét vettük szemügyre. Megkíséreltük körbejárni az újlatin nyelvekben általánosult religio (vallás) szó etimológiáját, majd a vallástudomány módszertanába is bepillantottunk, hogy a vallásfenomenológia legfontosabb fogalmait számba vehessük. Végül az őstörténeti vallások jellegzetességeit foglaltuk össze, igen vázlatosan. A tanulmány második részében a „nagy kultúrák" – Mezopotámia, Egyiptom, India, a Távol-Kelet, illetőleg a prekolumbiánus Amerika – vallásaiba tekintettünk bele. Következzék e nagy panoráma során a mediterrán térség és az arab területek vallási arculatának vázlatos szemrevételezése!

A görögök vallása

A Mediterráneumban a legerőteljesebb vallási rendszer a görögöké volt. Eltérően a legtöbb nagy vallástól, a görög vallási rendszernek nem volt szent könyve! A görög vallást a fennmaradt irodalmi és képzőművészeti alkotásokból, illetve a gazdag feliratos anyagból és a színes mitológiából ismerhetjük meg. A legfontosabb irodalmi művek e tekintetben Homérosz Iliásza és Odüsszeiája, Hessziodosz tollából az Istenek születése (Teogónia), Hérodotosz könyve, illetve Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész tragédiái.

A görög vallás az őslakók és a bevándorlók vallásának szintéziséből alakult ki, amely idővel a különböző kulturális hatások miatt fokozatosan módosult.

A polidémonizmus korában a természeti erőknek kiszolgáltatott ember hitt a különböző szellemek, démonok tevékenységében, s ezeknek a támogatását igyekezett is megnyerni. A különböző természetfölötti erőket állat-alakban is ábrázolták. Ez a teriomorfizmus vagy zoomorfizmus. Az antropomorfikus politeizmus (vagyis az „emberszerű többistenhit") felé való átmenet idejében viszont keveredtek az ábrázolásokban az állati és emberi vonások (kentaur, hárpia, minotaurusz). Később a különböző állatok vagy az istenség megnyilvánulási formáivá, vagy az istenség kedvenc állataivá váltak.

A krétai vallást „égei vallásnak" is nevezik, de használatos a „minószi" terminus is. Kr. e. az 5. évezredtől kezdődően állnak rendelkezésünkre régészeti leletek, de a korai korszak vallásáról nem sokat tudunk, mert az írásukat a mai napig nem sikerült megfejteni. Ebben a korszakban elsősorban istennőket tiszteltek, akiket azonosítottak az anya- és földistennővel, illetve az állatok urával. A kultikus bikatiszteletre utal a bikaember (minotaurusz) ábrázolása. A késői minószi korszakban épült fel a labirintus (knósszoszi palota), amelyhez a híres Thézeusz-monda fűződik. A krétai barlangok részben lakások voltak, részben temetkezések nyomait mutatják.

Kr. e. a 15. századtól datáljuk a mükénéi kultúra korszakát, amelyet a korabeli írás megfejtése óta jobban ismerhetünk.

E korszakban jelentőssé vált a nők szerepe a kultuszban, amely gyakran torkollt orgiákba. Nagy számban maradt fenn nőket ábrázoló agyag- és bonszobrocska. Az ősi Európában eredetileg nem nagyon voltak férfi istenek. A vallási gondolkozásból jószerével hiányzott az apaság fogalma. A társadalmi élet központja a tűz volt, amelyet az istennő táplált egy barlangban. Erre a hitre vezethető vissza a görögök alapvető szokása, hogy az első áldozatot mindig Hesztiának (a tűz istennőjének) mutatták be. Az égitestek közül eredetileg a Nap és a Hold is az istennő jelképe volt. Jelentősebb szerepe eleinte a Holdnak volt, mivel nagyobb babonás félelmet keltett. A Hold három fázisának megfeleltették a női élet három szakaszát: lányság, nimfa (házasságra érett nő), vénség. Ehhez a három életszakaszhoz először az évszakokat társították (tavasz, nyár, tél), később azonban a lányságnak a levegőt (Szelénét), a nimfának a földet (Aphroditét) és a „banyának" az alvilágot (Hekatét) feleltették meg.

A századok teltével fokozatosan körvonalazódott a felismerés, hogy a gyereknemzésben szerepe van a férfinak is – s ekkortól kezdett megerősödni a férfiak társadalmi tekintélye. Eleinte még feláldozták őket a termékenyégi szertartás keretében. Később a férfiak termékenységének szimbólumává lett a Nap – jó ideig a Hold gyámsága alatt. Ez azt jelzi, hogy a női szerepet – a férfi funkció tudatosulása mellett is – jelentősen elismerték. A Hold-évet alkalmazták, annak ellenére, hogy a Nap-év pontosabb. A Hold-év ciklusai ugyanis 28 napos hónapokból állnak – amely megfelelt a női menstruációs ciklusnak.

A Kr. e. 13. századtól azonban a férfiak egyenrangúvá, majd felsőbbrendűvé váltak a vallásos életben is. Kialakult az olümposzi rendszer, amelyben hat-hat isten, illetve istennő található. E csoport élén Zeusz és Héra állt. Idővel azonban Héra „kénytelen volt behódolni" Zeusznak, Athéné is „alárendelte magát" neki, majd pedig Dionüszosz „kiszorította" az istenek tanácsából Hesztiát.

Hessziodosz az Istenek születésében elregéli, hogy kezdetben volt Kháosz, a rendezetlen ősállapot. Belőle lett az éj és a sötétség, majd ezekből a „széles mellű" Gaia. Belőle lett Uránosz (ég) és a Pontosz (tenger).

Gaia és Uranosz nemzette a tizenkét titánt (Kronoszt, Rheát és a küklopszokat); Kronosz Gaia tanácsára kiherélte apját, Uranoszt, akinek földre ömlő véréből lettek a gigászok. Uranosz megátkozta Kronoszt, hogy arra a sorsra jusson, mint ő. Ekkor Kronosz felfalta gyermekeit, de Rhea titokban megszülte egy szigeten Zeuszt, aki az ifjabb istenek élén győzelmet aratott Kronosz és a titánok fölött. Ekkor Zeusz felosztotta a világot három kozmikus területre. Az Ég jutott magának Zeusznak, a tenger Poszeidónnak, az alvilág Hádésznek. Az Olümposz „közös birtok" maradt.

Ezt követően Zeusznak és „hivatalos" feleségének közös gyerekeként született Héphaisztosz és Áresz; Zeusz „nem hivatalos"? kapcsolataiból származott Aphrodité, Hermész, illetve a testvérpár Apollón és Artemisz. Pallas Athéné – a monda szerint – Zeusz fejéből pattant ki teljes fegyverzetében.

A legfontosabb görög istenek:

Zeusz: főisten. Tiszteletére tartják a négyévente sorra kerülő olümposzi játékokat. Héra: a föld istennője, a házasság, család védelmezője. Poszeidón: lovak, tengerek és vizek ura. Jelképe a hármas szigony. Démétér: földi termékenység-istennő. Apollón: az utak és házak védelmezője. Szentélyei közül a leghíresebb Delphoiban van. Egy föld alatti helyiségben, egy sötét hasadék felett van Püthia (Pythia) jóshelye, ahol egy háromlábú széken ülve mondja jóslatait. Artémisz: vadászat, emberi és állati termékenység istennője. Mindenhova nimfák kísérik. Híres az epheszoszi templom, amelyet az ókori világ hét csodája között tartanak számon. Áresz: a háború és elkeseredett küzdelem istene. Aphroditével való kapcsolatából származott Erósz. Aphrodité: a szerelem és a szépség istennője. Eredetéről több mítosz-változat is fennmaradt. Rendszeresen csalta férjét, Hephaisztoszt. Hermész: az elhunytakat kíséri le az alvilágba. A vándorok, pásztorok, szónokok, de a csirkefogók és a tolvajok pártfogója is. Athéné: a béke, a bölcsesség és a tudomány szűz istennője. Az Athénban épült temploma (Parthenon) a legszebb görög templom. A hagyomány szerint ő tanította meg az embereket a mesteri és művészi munkára, az asszonyokat a fonásra és szövésre, a férfiakat a hajóépítésre. Hephaisztosz: a tűz és a kovácsmesterség istene. Hesztia: a családi tűzhely istennője, a házi béke őrzője. Aszklépiosz: a gyógyító erő, az egészség, az orvostudomány istene. Szentélyei tulajdonképpen gyógyintézetek. Dionüszosz: a szőlő, a termékenység istene. Orgiasztikus kultusza van, az ő kísérői a szatírok, akik a nimfákkal bolondoznak. Érisz: a viszály istennője. A monda szerint ő dobta az aranyalmát („a legszebbnek" felirattal) Párisznak. Gaia: az istenek ősanyja, a föld istennője. Hádész: az alvilág istene. Héraklész: a legjelentősebb görög hérosz, akit felvettek az istenek közé is. Niké: A győzelem istenné tett megszemélyesítője.

Héssziodosz több görög hagyományt is feldolgoz. Nála olvashatunk arról a mondáról, amely az emberek és istenek elválását írja le, amikor is az emberek bemutatták az első áldozatot az isteneknek. Ekkor Prométheuszra hallgatva becsapták Zeuszt. A csontokat zsírral takarták le, a húst a gyomorba rejtették. Zeusz a zsírt, de tulajdonképpen a csontokat választotta. Büntetésből visszavette az emberektől a tüzet, de Prométheusz egy bot üregébe rejtve újra lelopta a földre. Ekkortól kapta büntetésként, hogy a Kaukázus szikláihoz láncolják, s egyre növekvő máját két keselyű tépi. (Egy másik hagyomány szerint Prométheusz azért lopta le a tüzet, mert az emberek tudatlanságban éltek, s már a kipusztulás fenyegette őket. A tűz segítségével viszont az emberek megtanulták a mesterségeket, megismerkedtek később a számok és csillagok világával, az írással és költészettel, s ezáltal kiemelkedtek az állatok sorából.)

Az emberek büntetése az lett, hogy Héphaisztosszal Zeusz formáltatott földből és vízből egy szép nőt, akit elküldtek Prométheusz testvéréhez – mintegy ajándékul az embereknek. Ezt a nőt az istenek megajándékozták különböző tulajdonságokkal, ezért nevezik el Pandorának (csupa ajándék). Pandora viszont kíváncsiságból kinyitotta azt a szelencét, amelyekbe a gondok, bajok, betegségek voltak zárva. Így ezek rászabadultak az emberekre.

A görög erkölcs szerint a legfőbb jó: pontosan betartani az isteni törvényeket – ami tulajdonképpen a kultusz előírásainak pontos teljesítését jelenti. A kultusz három alkotó része az ima, az áldozat és az orákulumok. Az ember legveszedelmesebb fogyatékossága a hübrisz (elbizakodottság). Az erkölcsös élet célja az eudémonia (boldogság) elérése, amihez szükséges az erkölcsök gyakorlása. A halállal kapcsolatosan egyértelmű a görög hozzáállás: az élet jó, a halál rossz. A halál birodalma az Alvilág, ahova az embert Hermész kíséri le, majd elvezeti Khárón, akinek a kalauzolást meg kell fizetni. Ezért tesznek a görögök a halottak nyelve alá egy obloszt. Az ítélet után a jók az eleüszioni mezőkre jutnak, a gonoszak a Tartaroszba. Az örök büntetést is mítoszok mutatják be (Szüsziphosz, Tantalosz).

Az antik Róma vallása

A római vallás alakulásában nagy szerepe volt az etruszkoknak. Kr. e. 900 körül telepedtek le Etruriában (Toscana és Volnini) környékén, s az etruszk városok Kr. e. 600 körül létre is hozzák a városállam-szövetséget. Művészetükben jól érződik a görög hatás. Ezért is mondhatjuk, hogy a rómaiak a görög hatásnak közvetve és közvetlenül egyaránt ki voltak téve.

Az etruszkoktól a rómaiak elsősorban az istenvilág hármas rendszerbe való foglalását (a triászt) vették át. Az etruszkok legfőbb istenei ennek megfelelően: Tinia, Uni és Menrva. E három istennek minden városban három kaput és három templomot szenteltek. Tinia a megfelelője a római Jupiternek, Uni a felesége (római Juno), Menrvának majd Minerva lesz a megfelelője. Az etruszk istenségek közül jelentős alak Aplu – a későbbi római Apolló –, akinek szobra az etruszk művészet jellegzetes alkotása, s amely modellértékűvé vált a római művészet számára is. Az etruszk vallásosság központi sajátossága volt a túlvilági életben való hit. A halottak tiszteletére rendezett temetési játékok a későbbi gladiátorjátékok elődjeiként értékelhetők. A sírkamráikban megtalálhatók a halottas ágyak, a szarkofágok az elhunytak életnagyságú szobraival, az emberfej alakú fedővel lezárt urnák (kanaposzok).

A rómaiak az etruszk jóstechnikákat is átvették. A villámjóslás (ars fulgatoria) során azt figyelték, hogy a 16 részre osztott égbolt melyik részéből csap le a villám. A madarak röpte alapján végzett jósláskor (auspicium) a madarak röptének iránya és a madarak száma, illetve faja volt a meghatározó szempont. A legkidolgozottabb a béljóslás (hauspicium), amely során elsősorban a májat vizsgálgatták. A piacenzai bronzmáj tanúsítja, hogy a májat 40 régióra osztották, minden régiót egy-egy isten neve jelölt.

A római vallás kezdete a hét domb városában, Rómában letelepedett lakosság hite. A városalapítást a hagyomány Kr. e. 754-re teszi, amit a régészet is igazolni látszik. Az alapítási mítosz már jelentős vallási tartalommal bír. Két alapmotívumot találunk benne: a különböző eredetű menekültek egybeolvadását és az indoeurópai népcsoportok ezt követő egyesülését a latinokkal. Az alapítási mítosz a rómaiak eredetét visszavezeti Trója pusztulásához. A vesztes Aeneas, Venus istennő fia hajókkal indult el új hazát keresni. Szicíliába jutott, de amikor innen Itália felé indult, Juno szeleket bocsátott rá, mert neheztelt, amiért Vénusszal szemben alulmaradt az aranyalmáért folyó „szépségversenyben" – ezt a trójaiaknak sohasem bocsátotta meg. Így Aeneas Afrika partjaira ért: Karthágóba. Az itteni királynőt készült feleségül venni, amikor Jupiter parancsára újra csak Itália felé kellett indulnia. Megérkezve ide, beleszeretett Latium király lányába, Laviniába, majd feleségül is vette. Fia, Numitor megalapította Alba Longa városát. Testvére, Amulius azonban letaszította trónjáról, s nővérét, aki törvényes utódokat szülhetett volna, Rhea Silviát Vesta-szűzi fogadalomra kötelezte. Rhea Silvia azonban Mars istentől várandós maradt, s megszületett ikergyerekeit, Romulust és Rémust nem ölte meg, hanem kitette a folyóra. Egy anyafarkas nevelte fel őket (az anyafarkas-szobor a két gyerekkel etruszk alkotás!), akik, miután felnőttek, megtudták származásuk rejtélyét, elűzték a trónbitorló Amuliust, visszaállították Numitor hatalmát, s elindultak új várost alapítani. A madárjóslás eredményeként Romulus kapta a városalapítási jogot.

Ősi motívumokat tükröz a monda: Romulus ekével felszántja a városfal helyét. Az ekenyom jelöli a várost védő árkot, a kiforduló barázda a városfalat, s a kapuk helyénél kiemelik a földből az ekét. Emus kigúnyolja az ötletet: átugorja a barázdát. Romulus megöli őt – utalva arra, hogy így fog járni mindaz, aki a város falát be akarja venni. Létrejön tehát „a Város", de csak férfiak lakják. Csel segítségével elrabolják a szabin nőket, akik beleszeretnek férjeikbe, s amikor a szabinok bosszúhadjáratra indulnak Romulusék ellen, a két tábor (apák és férjek) közé állva elérik, hogy a csata békekötéssel, szerződéssel végződjék. Ez a mozzanat ősi indoeurópai mitológiai témát örökít át: a harcos istenek összecsapását a termékenység és gazdagság isteneivel, amely összecsapásnak nincs győztese, hiszen békekötés követi. Romulus Mars fiaként és Jupiter pártfogoltjaként a harcos csoportot „fémjelzi", míg a szabinok királya a gazdagságot jelképezi, illetve – mivel vannak asszonyai is – a termékenységet. Ez a szövetség tükröződik az első római triászban is: Jupiter, Mars, Quirinus. Nekik épül az ősi capitoliumi templomegyüttes.

Jupiter kimondottan égi és villámló isten volt, a szentség forrása, a világmindenség ura. Mint Diupater, vagyis „Deus Pater" ő volt az istenek atyja. Templomában őrizték az államkincset, s az egyik pincehelyiségben a Sybilla-jóskönyveket. Mars minden itáliai népnél a harc istene volt. A római nép ősatyjaként különösen fontos szerephez jutott. Róla nevezték el a római év első hónapját (Martius) és a hét egyik napját (martedi – kedd). Eredetileg a fiatalok általános védőistene volt, mutatott is némi hasonlóságot a görög Apollóval, de utólag a vérszomjas Áresszel azonosították, ami végső jellegét megadta. Quirinus eredetileg a Quirinalis dombon lakó szabinok törzsi istene lehetett, majd pedig a római parasztok védelmezőjévé minősült át.

Az ősi hármassághoz kapcsolják, indoeurópai hagyományt folytatva, Janust és Vestát is. Janus az egyik legősibb római isten, a (ház)ajtó védelmezője (a baj ugyanis csak az ajtón jöhet be). Később a család védelmezőjeként tisztelték, fel is vették az államkultuszba. Róla nevezték el a január hónapot. Kettős arccal szokás ábrázolni, a Fórumon két kaput és templomot szenteltek neki. Békeidőben bezárták a Janus-kaput, harc esetén nyitva tartották. Vesta a házi tűzhely szűz istennője, de az „államtűz" istennőjeként is tisztelték. A Vesta-templomban újévkor meggyújtott lángról gyújtották meg a házi tűzhelyek tüzét.

Idővel a Jupiter–Mars–Quirinus hármasság elvesztette „időszerűségét", helyette megjelent a második római triász: Jupiter, Juno és Minerva. Ekkortól tudunk istenszobrokról is.

Jupiter átvette Mars szerepét is. Zeuszként kezdték ábrázolni. Juno istennő neve életerőt jelent. Hasonló jelentés ez, mint az indoeurópai gyökerű indiai sakti esetében. Szerepköre jelentősen kötődött a női termékenységhez. Minerva „idegen" eredetű istennő volt, aki a szerzett képességek (kézművesség, művészet, bölcsesség, orvoslás) védnöke lett, illetve a béke szűz istennője. A görög Pallas Athénéval is azonosították, de nem találjuk meg nála Athéné hadi funkcióit.

A római panteon sajátos istenei közül megemlíthető még Saturnus, a földművelés istene, akinek az ünnepén (Saturnalia) szokás volt gyertyákkal és apró figyelmességekkel megajándékozni egymást. Az ünnep alatt a rendi különbségek hatályon kívül kerültek, feje tetejére állt a társadalmi rangsor, közlakomát tartottak az állam költségére, s karnevál zárta az ünnepkört. Venus eredetileg kert- és tavaszistennő volt, majd a szerelem istennőjévé lett. Fortuna a sors, szerencse, véletlen istennője, Diana a halál és vadászat istennője, s egyben az istenség női elve, akárcsak Minerva.

Idővel Rómában is kialakult az istenvilág tizenkettes rendszere – görög hatásra (Jupiter, Juno, Neptunus, Minerva, Mars, Venus, Apolló, Diana, Vulcanus, Vesta, Mercurius és Ceres). Ezek az istenek a dii maiores (nagy istenek), de mellettük egy sor dii minores (pillanatistenek) is tiszteletben részesültek. Ezek a pillanatistenek olyan megszemélyesítések voltak, amelyek nem állandó állapotot tükröztek: Pax (béke), Concordia (egyetértés), Victoria (győzelem), Naenia (halottsiratás), Clementia (irgalmasság)…

A személytelen isteni hatalmat a numen szóval jelölték. A rómaiak tisztelték a hely szellemét (genius) is. A vallásgyakorlat során az isteneknek azért mutatták be az áldozatot, hogy azok numenjét növeljék, s ezt az erőt a maguk javára is felhasználhassák. Az állam és a hivatalos vallás szorosan kapcsolódott egymáshoz, a vallás Rómában az állam feladatához tartozott. A papok (flamen, pontifex) csak a városi hatóságok parancsára léphettek szolgálatba. Efféle felszólítás hiányában csupán rutinfeladatok végzése volt lehetséges. A szertartásokat annyira precízen be kellett tartani, hogy ha véletlenül valami hiba következett be, az egészet elölről kellett ismételni (instauratio). A szertartások szövegeit ezért könyvből olvasták. A precizitás elvezetett ahhoz, hogy a vallás a „szakemberek" dolga lett. A vallásos érzést a pietas és a religio szóval jelölték. A pietas nem kegyességet jelentett (szó szerint ezt jelentené!), hanem a kötelességek pontos teljesítését. A religio fogalmát Cicero a relegere (újraolvasni) fogalomból vezette le. Ennek ellentéte a neglegere (elhanyagolni, negligálni); a religio tehát az istenek akaratára való gondos ügyelést jelentené.

A császárkultusz sajátos része lett a hivatalos vallásnak. Julius Caesarral kezdődött az isteni rangra emelt római császárok sora. Temploma (Divi Julii – isteni Julius) Kr. e. 44-ben épült a Fórumon. A görög hatás azáltal érvényesült, hogy a görögök istenként tisztelték a hősöket (héroszokat). Caesar kultuszát egy véletlen esemény is előmozdította: üstökös jelent meg a Divus-Julius ünnepség alatt. Augustus császár magát Caesar fogadott fiának tekintette (egy isten fogadott fia volt tehát!), ezért a provinciákhoz írt határozataiban Isten Fiának is nevezi magát. Eleinte Rómában óvatosan kezelték ezt a kérdést is. Augustus el akarta kerülni Caesar sorsát (a nagy császár tudniillik gyilkosság áldozata lett). Ezért Augustus hivatalos státusa: „több mint ember, de még nem isten". Halála után már istenként tisztelték. Utódai közül egyik-másik megtiltotta ugyan, hogy istennek tekintsék, de a három hírhedt császár: Néró, Caligula és Domitianus nemcsak hogy engedélyezte, hanem meg is követelte, hogy istennek tekintsék. A császárkultusz során az áldozatot tulajdonképpen a császár geniusának, numenjének mutatták be. A pillanatisteneket is bevonták ebbe a szertartásba: nem magát a császárt, hanem (például) a császár győzelmét (Victoria Augusti) tisztelték.

A zsidó vallás

Nem nehéz belátni, hogy a mai judaizmus és Ábrahám hite közt jelentős különbségek mutatkoznak. A történelem folyamán fokozatosan erősödött meg a monoteizmus, majd az egy-istenhiten belül is különböző eszmei áramlatok jelentek meg. Vannak azonban olyan tipikus jegyek, amelyek minden zsidó számára azonosak: alapvető hitbeli igazságok, a kultusz lényegi elemei, az egyéni vallásosság belső szerkezete.

A héberek Kr.e. a 16. században jelentek meg Palesztinában, Kánaán földjén. Az ország belső, földművelésre inkább alkalmas területét nevezték Galileának, míg Júdea fennsíkja főleg az állattenyésztésnek kedvezett.

Az őslakosságot ma kananeusoknak nevezzük: a déli nomádok és más törzsek városi civilizációba olvadó összességét értjük rajtuk. A zsidókról hiteles forrásunk csak a Kr. e. 12. századtól kezdődően van, de akkor is igen szórványosan. A kezdetben törzsi szervezetben élő zsidók ősvallása épp ezért nem nagyon ismert. Amennyire megismerhető, fokozatos fejlődést mutat a polidémonizmustól a politeizmus felé. Nagy jelentősége volt JHVH (Jáhve) kultuszának a nomád zsidó törzsnél a Kr. e. első évezredben. JHVH a szél szárnyain száguldó, felhőkön utazó, zivatarban, tűzben, villámlásban megnyilatkozó vihar-, illetve hegyi istenség volt. A zsidók tiszteltek természeti erőket, égitesteket, házi és helyi isteneket is. Az égitestek kultuszára utal Sámson neve (Samas – nap) vagy akár a Sinai-hegy neve (Sin – hold) is. A polidémonizmus maradványai közt említhető a jó- és rosszakaratú szellemekben való hit. A fétisizmus meglétére utalnak a teráfok, a kis bálványszobrocskák vagy akár azok az egy darabból álló, valószínűleg jóslásra használt tárgyak (urim és tummim), amelyeket a főpap a nyakában viselt, amikor a szentélybe belépve az isteni akaratot fürkészte. A totemizmus nyomait őrzik az étkezési tilalmak és bizonyos állatok gyakori szerepeltetése az Ószövetségben.

Az áldozat a kultusz lényegi részét képezhette. Lehetséges, hogy gyakorlatban volt az emberáldozat is, amelynek helyét majd az áldozati állat vette át (Ábrahám és Izsák).

A biztos „fogódzó" a zsidóság vallásának fejlődésében Mózes, aki a monoteizmusra való áttérés tekintetében jelentős tevékenységet folytatott. Valószínűleg Kr. e. 1250 körül élt Egyiptomban, ahova a zsidók a pátriárkák idejében kerültek. Ő az, akinek JHVH megjelent a csipkebokorban, s aki a tíz csapás után kivezette népét Egyiptomból. A pusztai vándorlás során került sor a szövetségkötésre, ami a zsidó hit számára alapvető jelentőséggel bír. Mózes az „atyák Istenéről" beszél, a pátriárkák; Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről. Úgy is szokás fogalmazni, hogy a zsidó hitnek nincs alapítója, de ha a hit fejlődését vizsgáljuk, három csoport, illetve személy szerepét kell aláhúznunk: a pátriárkákét, Mózesét és a prófétákét. A pátriárkák mondái változatos történeti háttérre mutatnak. Az események közlése célzatosan vallási jellegű, ugyanis nem annyira a nép, hanem a vallás története kerül bemutatásra. Annak a vallásnak a története, amelyhez Ábrahám leszármazottai tartoznak. Ebben a korszakban JHVH kimutatja magasabbrendűségét a helyi és törzsi istenekkel szemben. A Mózes által kötött szövetség jelképei a kőtáblák voltak. A szövetségkötéssel gyakorlatilag megszűnt az izraelita ősvallás, és megszületett a zsidó népvallás. A szövetséget a törvény jelképezte, a szakrális központ a törvénytáblákat tartalmazó frigyláda (voltaképpen a törvény „archívuma, levéltára") lett.

Józsué vezetésével sor került Kánaán elfoglalására is. Itt jött létre a tizenkét törzsből álló törzsszövetség, amelynek karizmatikus vezetői a bírák voltak. Feladatuk volt megvédeni a törzsszövetséget, illetve megtartani a népet JHVH és a törvény tiszteletében. Tisztségük nem volt állandó, szükség esetén „megszállta őket Isten lelke", küldetésük végén meg „elhagyta őket". A filiszteus-veszély jelentette azt a mozzanatot, amely a királyság intézményét életre hívta. Dávid a szakrális központot Jeruzsálembe tette, fia, Salamon felépítette a templomot is. Ebben a korban az a meggyőződés élt, hogy JHVH hatalma nem terjed túl a határokon. Salamon után azonban felbomlott az egység (Kr. u. 1948-ig nem is állt már helyre az izraeli állam). Az északi rész Jeroboám vezetésével külön állam lett, a lakosság a kultuszt decentralizálta s megtűrte a bálványimádást is. A déli rész viszont hű maradt a dávidi hagyományhoz.

A Kr. e. 6. században sötétítette el az izraeliták népének történetét a babiloni „fogság", amely komoly változást hozott JHVH funkcióit, hatalmát tekintve. Ettől kezdve tisztázódott, hogy a történelem Isten kezében van, Isten büntetése a fogság, Isten az, aki idegen vezetőket is felhasználhat akaratának érvényesítésére, hatalmasabb a többi istennél, sőt más isten nem is létezik. A monoteizmusnak ebben a formában való rögzítése a próféták érdeme volt. A próféták első jelentős szereplése a királyság korában kezdődött, amikor is a királyi hatalommal szemben a hit tisztaságának védelmében léptek fel. A kettészakadás után főleg az északi részen volt szükség erre (Illés). A klasszikus próféták az úgynevezett írópróféták voltak, akik a Kr. e. 8. századtól kezdték működésüket. Elkülönülten az intézményes prófétaságtól – személyes meghívásról számolnak be. A fogság előtt az üdvösség elvesztésének lehetőségét hirdették, a fogság alatt és után a megmenekülés lehetőségét mutatták be. A próféták egyértelműen tanították, hogy JHVH korlátlan, mindenek felett álló Úr, aki kiválasztotta magának Izraelt, védelmet ígérve neki. Rámutattak arra is, mennyire fontos JHVH akaratának teljesítése: nem elég a hit, az elvi tisztelet – a nép életének igazolnia kell a hitet.

Ekkortól szorult háttérbe az a meggyőződés, hogy JHVH helyhez kötött isten. Ebben nemcsak a deportációnak, hanem a salamoni templom pusztulásának is szerepe volt. Az előírásokkal megszilárdított áldozat-kultusz helyett mindinkább az erkölcsös életeszmény került előtérbe. A templomi istentisztelet helyét – racionális okból – a zsinagógai istentisztelet vette át. Ebben a folyamatban a Szentírás jelentősége nőttön nőtt.

A Biblia elnevezés („tekercsek", „könyvek") görög eredetű. A zsidó és keresztény bibliák terjedelme, beosztása nem teljesen azonos. A héber Biblia 24 könyvet tartalmaz, 3-as felosztást követve: Tóra (Törvény) – Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv; Nebiim (Próféták) – Józsuétől a királyság intézményének megjelenéséig tartó események és a próféták művei; Ketubim (Írások) – azok a könyvek, amelyek tematikailag vagy kialakulásuk dátuma miatt a két első kategóriába nem kerültek bele, de kánoniak (az igaz kinyilatkoztatást tartalmazzák). Két efféle kánon alakult ki: egyfelől a palesztínai héber kánon, amely a judaizmus hivatalos Bibliája, illetve az alexandriai görög (Szeptuaginta, „hetvenes fordítás") kánon. Maga a kanonizációs folyamat elég későn fejeződött be: csak a Kr. u. 1-2. században. Azok a könyvek, amelyek ekkor nem kerülnek bele a palesztínai kánonba – vagy ez után születtek –, az apokrifek. A Biblia végleges szövegét a Kr. u. 10. században zárták le a maszoréták. Ezek a palesztínai zsidó hittudósok kijavították a másolások során keletkezett hibákat, illetve magánhangzókkal látták el az egyébként csak mássalhangzókkal írt szöveget.

A hivatalos héber Bibliát a judaizmuson belül kiegészíti a rabbinikus irodalom. A Kr. u. 1. században működött Hillél és Sammaj rabbi, akik rabbinikus iskolák megalapítói lettek. Magyarázataik, Tóra-értelmezéseik meghatározták a zsidó életmódot.

A szóbeli magyarázatok, a szóbeli tan összegyűjtése és lejegyzése során jött létre a Misna, amely hat nagy témakörrel foglalkozik (vetések, ünnepek, asszonyok, károk, szent dolgok és tisztaságok). A Misna hiányossága, hogy csak azokat a zsidókat veszi figyelembe, akik nem szóródtak szét a diaszpórában. Csakhogy a Misnát is magyarázni, újra-aktualizálni kellett – így jött létre a Gemara. A Misna és Gemara együttes feldolgozása a Talmud, amelyből kétféle is kialakult: babilóniai és palesztínai. A hosszabb, babilóniai Talmud lett a hivatalos. A Talmud a 6–7. században készült el. Aprólékos leírásokban tartalmazza a mindennapi életet meghatározó előírásokat. A talmudi szabályok rendszere a judaizmus követői számára a legfőbb norma lett. A Talmudhoz való ragaszkodás elszigetelte, megmerevítette, ám ugyanakkor fenn is tartotta a judaizmust.

A zsidóságon belül az egység eszmei szempontból sem maradt meg. A legjelentősebb csoportok a következők: a szamaritánusok (a fogság után váltak külön, saját kultikus központot építve ki), a farizeusok (a rabbinizmus előfutárai), a szadduceusok (elutasítják a messiási reményeket, megbékülnek a fennálló rendszerrel, tagadják a feltámadást), az esszénusok (életvitelükről a Holt-tenger melletti Qumrán feltárása után tudunk), a zélóták (fanatikus patrióták), a kabbala-mozgalom (betű- és számmisztika segítségével a Biblia rejtett titkait keresik), a chásszidizmus (jámborságra törekednek, eltérően a Talmud józanságától), illetve más messianisztikus mozgalmak (sabbatianizmus, frankisták).

A jelenleg élő zsidók több vallási csoportot alkotnak, de az eltérések köztük nem osztják meg a zsidók egységtudatát, amelyet a legjobban a „Sema Jiszlóel" fejez ki. Ez egyben a zsidó vallási kötelességek rövid foglalata is: „Halld Izrael! Az Úr a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben, vésd gyermekeidnek is az eszébe, beszélj róluk, amikor lefekszel s amikor felkelsz. Igaz jelként kösd a kezedre, legyenek a homlokodon. Írd fel őket házad ajtófélfájára és kapujára" – s ezt a zsidók szó szerint be is tartják!

Az iszlám

A „legfiatalabb" világvallás megalapozója Mohamed, akinek követőt moszlimoknak, muzulmánoknak is szokás nevezni. A mohamedán elnevezést ők maguk sosem használják, nehogy úgy tűnjék föl, hogy Mohamedben vallásalapítót tisztelnek. Jellegzetes szimbóluma e vallásnak a csillag és a félhold – ami eredetileg a török birodalom címere, majd pedig az iszlám jelképe lett.

A térség történetére alapvető hatást gyakorló iszlám Arábia sivatagos félszigetén alakult ki. Arábiát sémi eredetű törzsek lakták, az iszlám hagyomány szerint Noé fiának, Sémnek, illetve Ábrahám fiának: Izmaelnek a leszármazottai. A sok kis harcias törzs (például beduinok) a sivatagi életet tekintették igazi életnek, lenézték a városlakókat, akik ugyanúgy felnéztek a sivatagi életformát választó beduinokra. Az ősvallás fetisisztikus politeizmus volt. A muzulmánok ősei hittek különböző szellemekben (dzsinnekben), amelyek az embernek barátai vagy ellenségei. Tisztelték az oázist, annak egyes fáit, a különleges alakú köveket, a természeti jelenségeket, az ősöket. A törzseknek saját isteneik és fétiseik voltak. A városokban fejlettebb politeizmussal találkozunk. Az istenséget il (hímnem), ilah (nőnem), Al-ilah (névmásos alak) szavakkal jelölik.

A zarándoklás volt Mohamed előtt az egyetlen kapocs, amely az arab törzseket összefogta. A zarándoklat alatt tilos volt háborúzni. A leghíresebb zarándoklat a Mekkában őrzött Kaába-kőhöz történt.

Mohamed egy mekkai elszegényedett törzsből származott, korán árvaságra jutott. Nagyapja (Abdal Mutallib), majd nagybátyja (Abu Tálib) nevelte. A tevehajcsár és kecskepásztor Mohamed egy gazdag özvegy (Hadidzsa) szolgálatába állt, akit végül feleségül is vett (az özvegy 15 évvel volt idősebb az akkor 25 éves Mohamednél). Két fiuk és négy lányuk született, de Fatima kivételével mind korán meghaltak. Ez lett az öröklési bonyodalmak elsőrendű oka.

Mohamed karavánvezetőként lehetőséget kapott arra, hogy utazzon, kapcsolatba lépjen a környező kultúrákkal. Így valószínűleg találkozott, barátkozott zsidókkal és keresztényekkel is (főleg a szakadár nesztoriánusokkal, manicheusokkal). Az ősvallás polidémonizmusa, politeizmusa Mohamednek túl kevés volt, vallásos érdeklődésű emberként gyakran töprengett a világ, az élet és a teremtés rendszerén. Gyakori látomásai nyomán lépett fel nyilvánosan, újszerű hitet prédikálva.

Híres látomására 611-ben került sor a Mekka melletti Hira-barlangban, amikor is küldetéstudata megszilárdult. A hagyomány szerint itt jelent meg neki Gábriel arkangyal, s elküldte, hogy mentse meg az arabokat az elkárhozástól („Hirdesd Urad nevében, aki teremtett, / vérrögből teremtette az embert, / Hirdesd: a te Urad a legnagylelkűbb, aki írótollal tanított, / megtanította az embert arra, amit nem tudott"). Feleségének elmesélte a történteket, s ő hitt neki. Így Hadidzsa volt az első muzulmán.

Mohamed három éven át titokban tartotta küldetését, majd elkezdte nyilvános működését Mekkában. Izzó színekkel ecsetelte a végítéletet, a „végső nagy elszámolást". Ostorozta a telhetetlen kapzsiságot, a birtokhoz való görcsös ragaszkodást. Mohamed azonban nem volt forradalmár, tehát nem a gazdagság ellen prédikált, hanem azok ellen, akik vagyonukat hatalmaskodásra fordítják. A mekkaiak azonban nem „hatódtak meg" a szegény családból származó próféta szavaitól. Kezdetben számba se vették. Mohamednek azonban lassacskán követői kerültek, elsősorban a szegények és rabszolgák közül. Mekka vezetői – félelemből, irigységből – Mohamed ellen foglaltak állást. Az általa meghirdetett szigorú monoteizmus ugyanis veszélyeztette a Kaába-kőhöz való zarándoklatból származó jövedelmet, erkölcsi tanítása túl szigorúnak tűnt a laza erkölcsű mekkaiak számára, de az egyenlőségről szóló tanítása se tetszett a törzsi hagyományokban nevelkedett vezetőknek. Eszelős prófétának tekintették, akit egy dzsinn szállt meg, s akitől szabadulni kell. Ellehetetlenítették a helyzetét, Mohamed ezért úgy döntött, követőivel együtt elhagyja Mekkát. Ezt viszont a város vezetői szerették volna megakadályozni, ugyanis egy szervezett csoport kivonulása a városból a hadüzenettel lett volt egyenlő.

Ennek ellenére Kr. u. 622-ben sor került a hidzsrára. Ezt helytelenül „Mohamed futásának" fordítják, pedig tulajdonképpen kivándorlást jelent. Így jutottak el a muzulmánok Medinába. Az itt élő zsidó törzsek újabb kihívást jelentettek Mohamednek. Eddig a politeizmussal szemben védte Allah monoteizmusát, most viszont monoteistákkal kellett vitáznia. Hogy megnyerhesse e zsidókat, az imádkozás irányát Jeruzsálem felé fordította, illetve a jóm kippúr böjtjét is előírta követőinek. A zsidók azonban nem ismerték el Mohamedet sem prófétának, sem messiásnak. Ekkor az imádkozás iránya újra Mekka lett, s a böjt áttevődött a Ramadán hónapra.

Mohamed a zsidókkal és keresztényekkel szemben megfogalmazza saját elméletét, mely szerint az iszlám előtti vallások nem voltak hiábavalóak, de tökéletesek sem. Az iszlám eredetét Ábrahámra, az első monoteistára vezette vissza. Mózest és Jézust elfogadta prófétának, de mivel vallási rendszerét Mohamed közvetlenül Ábrahámhoz kötötte, nem tekinthető sem a zsidó, sem pedig a keresztény hitfolyamat késői állomásának.

Mohamed a Kaába-követ beépítette tanításába, ezáltal megőrizve az Arab-félsziget vallásos és kulturális központját. Mekka elfoglalása után a pogány szentélyeket elpusztították ugyan, de a Kaába-követ – Mohamed szerint – csak „megtisztították". Tanítását is a kultikus kőhöz kötötte: itt élt Ibrahim (Ábrahám) a fiával, Izmaellel (Izsákkal), akit Hágár szült neki.

Mohamed sohasem állította, hogy újat hozott volna létre, új tanítást képviselne. Így nézve az iszlámnak reform jellege van: feleleveníti azt, ami feledésbe merült. Az új egyben a legősibb: az, amit maga Isten jegyzett fel a mennyei könyvben, a próféták csak küldöttek, akik megmaradnak gyarló embereknek. Mohamed maga nagyon ügyelt arra, hogy világos különbséget tegyen a küldött és az üzenet között.

Az iszlám számára az Írás a legfontosabb. Isten egy Könyv, a Korán által nyilatkoztatja ki önmagát. Isten ráadásul arabul beszélt (!). A leggyorsabb kanonizációs folyamat éppen az iszlám esetében történt meg: a Korán már a harmadik kalifa (Mohamed utóda), Oszmán idejében megvolt abban a formában, ahogy ma is ismerjük. Allah azóta „hallgat", Mohamed az utolsó próféta tehát, a „próféták pecsétje".

A Korán nem csupán magyarázza, hanem szó szerint tartalmazza Allah szavait. Az iszlám hisz abban, hogy Allah „diktálta" a Koránt. Ezért az iszlám a Korán recitálásában, szó szerinti ismételgetésében éli át Istent, mert az iszlám szerint Isten emberhez intézett szava könyvvé lett. „Az Írás maga a csoda": Isten arabul beszélt. S nem ejtett hibát. Ennek a hitnek beláthatatlan következményei lettek az arab törvénykezés és az irodalmi nyelv szempontjából. A Koránt ugyanakkor tilos kultikus célokra lefordítani. Csak „egy hitetlen iszlámkutató" meri kijelenteni, hogy a Koránban esetleg az első moszlim közösség hite is kifejeződik, vagy egy „pogány" meri a modern hermeneutika segítségével értelmezni a Koránt.

Mohamed halála után (632) veszélybe került az egység, s ez elvezetett az iszlám két fontos táborra való szakadásához: a szunniták és a síiták táborára. A szunniták a muzulmánok többségét alkotják (kb. 83%), ők az ortodox muzulmánok. A kalifa kijelölésénél a választásos módszert alkalmazzák. A síiták a kalifaságot vérrokonság szerint értelmezik, s egyetlen „tisztességes" utódnak Alit tekintik. Innen a nevük is: Sia Ali (Ali pártja).

Az iszlámnak öt oszlopa – főparancsa – van: a napi öt ima, a böjt a Ramadán hónapban, a zarándoklat Mekkába, alamizsnálkodás, hitvallás.

A monoteista iszlám istentanának legrövidebb összefoglalása a következő: „Mondd: ?Allah egy, Allah örökkévaló, nem nemz és nem született és nincs hozzá hasonló?" (112. szúra).

A halál utáni élettel kapcsolatos iszlám tanítás sokat kölcsönöz a mazdaizmustól, a judaizmustól és a kereszténységtől. Szigorú predesztinációs tannal rendelkezik, ennek ellenére a halál után két angyal révén próbára teszik az elhunyt igazlelkűségét. A végső ítéletre várni kell azonban a világ végéig (kivételt képeznek azok, aki a szent háborúban – a dzsihádban – haltak meg: ők egyből a Paradicsomba kerülnek). Ekkor az ítélet után egy hídon kell átmenniük, amely a mazdaizmus tanításához hasonlóan a jó lelkek előtt szélesedik s a Paradicsomba vezet, a rossz lelkek előtt szűkül, míg azok lehullanak róla, egyenesen a pokolba.


Test – lélek – szellem


Nemes István: Iskola – imaiskola?

Néhány megjegyzés a középiskolás diákok imára való iskolai neveléséhez

„Büszkék vagyunk arra, hogy az állami iskolákban hitoktatás folyik, ám a minap a gyerekek nem tudták elmondani az Úrangyalát!" – fakadt ki nem is olyan régen egy pap ismerősöm, amikor a plébániája területén folyó hitoktatásról és a plébánia hitoktatóival fenntartott kapcsolatáról kezdtünk beszélgetni. Kissé szégyenkezve hallgattam, ugyanis sok kudarcélményem volt a hittanórákon a diákokkal való közös imában. Nem is annyira azzal volt baj, hogy nem tudják a „minimumot", hanem inkább imaéletük mélydimenzióinak hiánya okozott gondokat. A legtöbben megrekedtek a Miatyánk és az Üdvözlégy belső figyelem nélküli mormolásánál, sokan pedig azt sem értették, miért is kell imádkoznia egy felnőtt embernek. Az ima inkább a gyerekkor körébe utaltnak tűnt számukra.

Bevallom, magam sem kerestem következetesen a módját annak, hogy a helyzeten javítsak. Ám ahogy egyre több pedagógiai tapasztalatra tettem szert, annál világosabbá vált, hogy ami hitoktatásunkat erőtlenné, sokszor hiteltelenné teszi, nem a módszertan gyenge ismerete, nem is az állandó új és változatos módszerek alkalmazásának ismerethiánya, hanem a spirituális háttér hiánya. A hitoktatók inkább az „anyagra" fektetik a hangsúlyt, képezik önmagukat, továbbképzőkre járnak, pedagógiai cselgáncsfogásokat sajátítanak el, de vajon mennyit imádkoznak, és mekkora százalékban kifejezhető időt szentelnek az ima oktatására egy iskolai év alatt?

A probléma ugyanis az, hogy ha nekem, a hitoktatónak nincs állandó és következetesen fenntartott személyes kapcsolatom Istennel, a „hittanról" sem vagyok képes megfelelően beszélni. A hit ugyanis nem anyag, nem matéria és nem is diszciplína, hanem az ember és Isten személyes kapcsolata. S a kamasz diákok legfontosabb problémái sem az elmélet síkján fogalmazódnak meg, hanem Istennel való viszonyuk síkján. A diák – a rá jellemző bicebóca gondolkodással – sosem azt kérdi, amit Epikurosz vagy Hume kérdezett, hogy ha Isten mindenható meg jó, miért nem szünteti meg a rosszat, hanem azt, hogy ha Isten szeret engem, miért keresztezi az én személyes boldogságomat a rossz? Hogyan legyek képes szeretni Istent, amikor nem szünteti meg sem az én, sem az általam szeretettek boldogtalanságát? S egy ilyen kérdésre hiába válaszolunk azzal, hogy a rossz a jó hiánya – mert ezzel csak elodáztuk a valódi választ.

Nem elég dogmatikát, egyháztörténetet stb. tanítani, mert ez csak az általános műveltséget gyarapítja, s jobb esetben kultúrkeresztényeket farag neveltjeinkből. A kereszténység belső, lelki dimenzióit is meg kell mutatni nekik, de nemcsak távolról, a szó útján, hanem eszközöket kell adni nekik, amelyekkel ők maguk tapasztalhatják a kegyelem élő erejét. Ez pedig sok munkát igényel, és a hitoktatási folyamatot bonyolítja. Így hát azoknak, akik nem pénzkereseti, vagy társadalmi státust biztosító lehetőségként kezelik életükben hitoktatói pályájukat, előbb vagy utóbb el kell kezdeniük a spirituális nevelést is, mégpedig az imádság lépésről lépésre való megtanításával. Erre dolgoztam ki egy stratégiát a magam számára s ezt teszem itt közzé, nem leplezett provokáló szándékkal is. Azt szeretném, ha a felvetett témával kapcsolatban párbeszéd alakulna ki a Keresztény Szó hasábjain kollégáim között és köztem. Így hát felhívom a kedves Kollégákat, tegyék félre restségüket és a lustaságot leplező – szinte bibliográfiai mértékű – hivatkozásokat is a sok munkára meg családra meg egyebekre, ragadjanak tollat, és ha kell, hát cáfoljanak, javasoljanak, egészítsenek ki, korrigáljanak vagy egyszerűen írjanak le… Állok elébe!

A diákok imaéletének feltérképezése

Nem a fentebb már idézett lelkipásztor kérdésének köszönhetően, hanem egyéb impulzusok hatására utóbbi fél évemben sokkal nagyobb szerepet kapott életemben az ima, mint azelőtt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy imaiskola-programot dolgozzak ki magamnak arra az esetre, ha szerencsém lesz visszatérni a hitoktatásba, ahová egyébként kívánkozom.

A tapasztalatom az, hogy nagyon sokféle gyermek jön a hittanórára, sokféle vallásos elképzeléssel, gyakorlattal és motivációval. A célom az, hogy ezeket a gyermekeket megtanítsam önállóan imádkozni, azaz, hogy eszközt adjak kezükbe, amelynek „használatával" maguk is tapasztalhatják Isten szeretetét. Ha ezt módszeresen és következetesen akarom tenni, meg kell ismernem a gyerekek imaéletét – és itt nem azzal kell kezdenem, hogy jár-e a gyerek vasárnapi misére. A vasárnapi misén való részvétel ugyanis előbb-utóbb elmarad, ha mindennapjaikat nem hatja át a vallásos szellem. Felmérést kell tehát végeznem közöttük az imaéletükről. A felméréshez a mellékelt felmérőlapot használom majd. A kérdőív természetesen sok kívánnivalót hagy maga után, ám nem tekinthető véglegesnek, és nem is akartam, hogy szociológiai vagy lélektani remekmű legyen. Egyszerűen ismereteim alapján próbáltam olyan kritériumokat felállítani, amelyek segítségével betekintést nyerhetek tanítványaim imaéletébe.

A felmérés elvégzése és értékelése

A felmérést osztályonként külön kell elvégezni, tanári ellenőrzés alatt. A felmérőlapokat kiosztjuk és kérdésenként megadjuk a különböző utasításokat. Az első két kérdés az imaélet „mennyiségi" oldalát próbálja bemérni, amely tükrözi a tanítvány imaélettel kapcsolatos lelkületét is. A rendszeres ima ugyanis azt jelenti, hogy a gyermeknek/fiatalnak Istennel élő kapcsolata van, bármilyen szinten álljon is ez a kapcsolat. Ebben az esetben a feladatunk a diák életkorának és a valláslélektan eredményeinek megfelelő továbbvezetése az ima útján. A továbbvezetéshez szükséges tudnivalókat Jálics Ferenc Fejlődik a hitünk és Tanuljunk imádkozni című könyveiből kiválóan elsajátíthatjuk.

A rendszertelen, de többé-kevésbé elvégzett imák esete vészjelzésként értékelendő. A tanítvány Istennel való kapcsolata fellazulóban van. A távolodás jelensége figyelhető meg: Isten valamilyen okból már nem képvisel akkora súlyt a diák életében, mint gyerekkorában képviselt. Az okok többfélék lehetnek, és egyik több nehézséget támaszt mint a másik. Jómagam gyakorlatom folyamán a következő okokkal találkoztam.

1. Családi problémák: a szülők között olyan súlyos konfliktus van, amelyet a diák tapasztalatai alapján Isten sem képes megoldani, ezért az imát fölöslegesnek tartja, Isten jelenlétét gyengének és távolinak érzi.

2. A szórakoztatóipar vagy az önmegvalósítás távlatai távolítják el a diákot az imától: tévét néz, a számítógépen csügg, bulikba jár stb. és ezek mellett az ima mellékesnek, unalmasnak tűnik. Tanulnia kell, mert valaki akar lenni, és emellett alig akad ideje másra. Ha pedig mégis talál időt, akkor inkább kikapcsolódik, sportol és szórakozik, kirándul, mert szabadulni akar a célirányosság igájába kényszerített élet nyomasztó hatása alól. Itt jelentkezik a „világ" negatív hatása, ha biblikus nyelven akarunk beszélni a kérdésről. A teljesítménykényszer és a szórakoztatóipar elvonja a diákot az imától.

3. Több olyan esettel is találkoztam, amikor a diák imaélete belső okokból jutott válságba. Ezt úgy fogalmazzák meg, hogy már nem ugyanazt az élményt nyújtja az ima. Ha ezt halljuk a tanítványtól, akkor fel kell derítenünk, mi a pontos oka az imaélet akadozásának vagy teljes elakadásának. Megtörténhet, hogy az első pontban szereplő okok állnak a háttérben. Megtörténhet az is, hogy a szülők között jó a kapcsolat, ám a gyerek valamilyen közeli ismerőse tragikusan elhunyt, vagy halálos beteg, vagy éppen egyéb, rosszal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják, amelyeket nem tud összeegyeztetni Istennel. Ha ezeket az okokat sikerült kizárni, biztosak lehetünk benne, hogy a lelki élet belső dinamikájából adódó okokról van szó: a diákot nem elégítik ki az eddig gyakorolt imamódok, valami új imamódra vágyik, amely közvetlenebb tapasztalatot nyújt neki Isten jelenlétéről, és amelyben újra megtapasztalhatja azt a teljességérzést, amellyel az ima eddig megajándékozta. A klasszikus misztikához tartozó kifejezéssel élve a tanítvány a lelki szárazság időszakát éli át. Az ilyen esetek nagyon ritkák, ám léteznek, és felismerésük éppen ritkaságuk és értékességük miatt jelent nagy gondot és felelősséget a tanárnak.

4. Egy további ok, amellyel találkoztam gyakorlatomban, az otthoni vallási nevelés hiánya. A felserdülő ifjú ebben az esetben maximum elsőáldozáskor vagy bérmáláskor került közelebbi kapcsolatba vallásával, és e két érintkezés édeskevés volt ahhoz, hogy valami is elinduljon benne, ha nem volt esetleg olyan felkészítője, aki mélyebb szinten keltette fel érdeklődését a vallás iránt – és azután önszorgalomból járt hittanórára. Ez az eset sajnos gyakori, és megoldása a legnehezebb, ugyanis arra kell rávenni a diákot, hogy olyasmit gyakoroljon, ami nem képvisel fogható értéket és „hasznot" számára. Itt az egyetlen pozitív kiindulópontot az jelenti, hogy az ifjú érez valamelyes tiszteletet egyháza iránt, és tekintélyt képvisel számára az, amit ez az egyház gyakorol és tanít.

Ha mindezt alaposan akarjuk ismerni, akkor természetesen rá kell szánnunk pár délutánt, és mindenkivel el kell beszélgetnünk a csoportból. Katolikus líceumokban ezt meg lehet tenni a lelkiségi órák örve alatt. Ezeknek egyébként is az lenne a céljuk, hogy spirituális nevelést és ne aszkétika-misztikai – pontosabban lelkiségtörténeti – oktatást adjanak, amivel csak szaporítjuk a vallásórák számát és növeljük a diákok terheltségét és ellenszenvét. Vagy esetleg a szülők részéről azt a kérdést, hogy mire jó ennyi „vallás", amikor a középiskola célja az, hogy általános műveltséget nyújtson, nem pedig az, hogy vallási vagy bármilyen zsenikké faragja gyermekeiket. Természetesen a szülők is elgondolkodhatnak azon, hogy a heti négy angol- vagy matematikaórát éppenséggel nem tartják gyerek-kínzásnak.

A harmadik kérdés azt próbálja felderíteni, milyen imaformákat használnak a diákok. Ez egyben vallásos életük érettségét is felméri. A szóbeli, kötött imát használó diákoknál azt kell kideríteni a beszélgetés során, hogy kielégíti-e őket ez az imaforma. Ha igen, akkor csak a rendszeres imára kell serkenteni őket, illetve felhívni figyelmüket, hogy használják a spontán imát is felváltva a szóbeli imával. Fejezzék ki saját nyelvükön magukat, amikor Istennel beszélnek, hisz Isten nem véletlenül teremtette őket mindenki mástól különbözőnek.

Akik mindkét imaformában otthonosak már, azokkal a szövegelmélkedés módszereivel is lehet kísérletezni, tanári irányítás mellett. Hasznos lehet ilyen szempontból, ha a tanár hétvégi imacsoportot hoz létre a plébánián, ahol tanítványainak megtanítja a szövegelmélkedés módszereit. A fontos az, hogy a szövegelmélkedés mindig a gyakorlati életre is irányuljon, és az egész embert mozgassa meg: ne csak hitigazságokat bányásszunk ki a szövegből, hanem életigazságokat, amelyek a fantáziát, érzelmeket és az akaratot is megmozgatják és apró, de jó döntéseket csalnak ki a gyerekből, amelyek közelebb vezetik őt az örök jóhoz, Istenhez.

Akik már rendszeresen olvasnak Bibliát és elmélkednek fölötte, azoknál arról kell tudakozódni, hogy mi történik az elmélkedés alatt és milyen hatásokat vált ki belőlük az elmélkedés. Az előző bekezdésben megadott négyes szempont szerint (fantázia, értelem, érzelmek, akarat) kell korrigálni. Itt nem kell tennünk különösebben semmit. Az így imádkozó diákot bevehetjük az elmélkedő imacsoportba és együtt kell elmélkednünk vele mindaddig, amíg más imaformát nem igényel.

A más imaformák használatával kapcsolatos kérdés azt próbálja kideríteni, hogy nincs-e szemlélődő imát gyakorló diák a gyerekek között. Mindez kissé furcsának hangzik középiskolásokkal kapcsolatban, de találkoztam ilyennel is. Rendkívül ritka, nekem szerencsém volt, hogy már nagyon korán, tanári pályám legelején összefutottam egy ilyen emberrel. A vége az lett, hogy elég ritka beszélgetéseink során – melyekre inkább nekem volt szükségem, mint a tanítványomnak – többet tanultam tőle, mint ő tőlem. Fel kell hívnom a figyelmet, hogy azt tapasztaltam, ez a diák nem tudta magáról, ő milyen imaformával imádkozik és milyen szintjén áll a vallásosságnak. Ezt nem is szükséges azonnal közölni vele. Ilyen diákok esetében a hitoktatónak, hacsak maga is nem szemlélődő imamódot használ, nincs sok tennivalója, de az a kevés, amit tehet, annál lényegesebb: lelkileg kell támogatnia az így imádkozót, elsősorban nem imájában, hanem mindennapjaiban és az iskolában, mert sokszor meg nem értésbe ütközik gondolataival és ötleteivel diáktársai és tanárai részéről.

A következő kérdés az ima tartalmi szempontok szerinti osztályozásával kapcsolatos. A negyedik imaformát, az engesztelő imát szándékosan nem vettem föl a szempontok közé, mivel a legtöbb diák imáiban csak a kérés és hálaadás szerepel. A kérdés négyszemközti megtárgyalása a diákkal nem feltétlenül szükséges. Figyelembe vétele azonban igen, ugyanis az imádkozó vallásos érettségéről, istenképéről nyújt információt: ha a kérés kerül előtérbe, ebben az esetben a 5. kérdésre adott válasszal kell egybevetni, hogy megtudjuk: a tanítvány vallásossága a deus ex machina elvre épül-e vagy sem. Ha igen, a gyermeki imaélet fázisában van a tanítvány. Különösen jó jel, ha a dicséret is megjelenik az imában. Ez azt jelenti, hogy a diák valamennyire önállóan felfogta Isten nagyságát és átérezte már néhányszor azt, noha meglehet még csak a gondolatok, érzelmek és nem a közvetlen tapasztalás szintjén.

A 6. kérdés az elkerülhetetlent méri fel: az Istenben való gyermeki csalódást. Jálics Ferenc szerint ez a vallásos életben való előrelépéshez szükséges és fontos válságot idéz elő. A gyermek rájön arra, hogy Isten nem minden imájára válaszol. Ennek következtében Istent kezdi távolinak érezni. De épp ez segíti hozzá ahhoz, hogy megteremtse önállóságát Istennel szemben. A függés gyermeki érzése fellazul, a serdülő ifjú rádöbben a maga erkölcsi autonómiájára és arra, hogy önállóan kell gondolkoznia és döntéseket hoznia, Isten nem vállalja át a felelősséget. Mindez aztán oda vezet a vallásos életben, hogy képes lesz másképp, reálisabban felfogni istenkapcsolatát és megtapasztalni Isten valóságos jelenlétét az életében. Ám itt közbelép egy nagy veszély: a diák egyedül marad, szó szerint Istentől is elhagyottnak érzi magát a kamaszkor nagy, belső küzdelmektől teljes átalakulási folyamatában. Ha nem kap egy számára tekintélyt képviselő személytől pozitív impulzusokat vallásos élete terén, előbb vagy utóbb más, kívülről – médiából, vallásellenes vagy vallástalan körökből – kapott válaszokat épít be alakuló világnézeti rendszerébe, amelyben az egyik égető kérdés éppen Isten maga. Ha nem sikerül erre pozitív, érett választ kapnia, máshonnan veszi a választ, és félő, hogy ez nem előre fogja vinni a vallásos életben, hanem rossz értelemben „szekularizálni" fogja tudatvilágát.

A 7. kérdésre adott válaszokból az imával szembeni elvárásokat térképezhetjük fel. A válaszok részben keresztezik az 5. illetve 6. kérdés válaszait, és árnyalják is azokat. Ezek a válaszlehetőségek szintén a gyermeki szinten levő vallásos és imaélet pontos bemérését szolgálják.

Megjegyzés az 5-7. kérdéscsoporthoz: Miután bemértük a tanítvány vallásos életének szintjét, nagyon fontos, hogyan lépünk tovább. A legfontosabb a kérő imában való helyes értékrend megtanítása, de talán még ennél is nagyobb súllyal esik a latba: képesek vagyunk-e arra, hogy a személyisége és világképe átalakulásának küzdelmekkel teli korszakában levő féliggyermek-féligfelnőtt fiatal életében úgy legyünk jelen, hogy támogatást nyújtsunk neki. A támogatás legjobb módja pedig az, ha rádöbbentjük, a szenvedések, amelyeket átél és a gyerekkori világ összeomlása mind-mind értékes események az életében, még ha kifejezetten kellemetlenek is. (Még arra is bátran rábólinthatunk, ha ő „tragikusnak" minősíti ezeket az eseményeket.) Fontos megtalálni annak a módját, hogy időnként elvonjuk a figyelmét a válságról, amelyet átél. Az átalakulás folyamatainak sok összetevője ugyanis tudattalanul zajlik, és mivel a fiatalnak nehéz ezeket tudatosítania, sok fölösleges időt tölt el önmagával foglalkozva. Ezalatt elhanyagolja a külső, pozitív impulzusokat, amelyek esetleg megoldást kínálhatnak nagy kérdéseire, és felszabadítják azokat az energiákat benne, amelyeket belső küzdelme leköt. Fontos az is, hogy felhívjuk a figyelmét: Isten belsőleg megvilágosíthatja őt, ezért hallgasson lelkiismerete szavára, és megalkuvás nélkül kövesse azt. Így vezethetjük el arra az igazságra, hogy Isten a kegyelem által belülről működik a lélekben és alakítja át az ember természetét: gratia non destruit naturam, sed praesupponit eam.

Az utolsó kérdés arra szolgál, hogy a közelmúltban az imaéletben történt változásokat csalogassa ki a diákból. Alkalmat ad neki, hogy beszéljen ezekről és esetleges észrevételeit – amelyek nyomasztják vagy elbizonytalanítják – megoszthassa, esetleg tanácsot kapjon a továbblépéshez.

Imatanfolyam a hittanórán

Hogyan is kezdődik egy hittanóra? Bejön a hitoktató, a diákok felállnak, ha van türelme a tanárnak, megvárja, míg a diákok összeszedik magukat, ha nincs, rendet teremt közöttük, aztán jön az ima. Többnyire a Miatyánkot vagy az Üdvözlégyet, az óra végén meg egy „Dicsőséget" mondunk. Ha valaki – aki még elég fiatal és naiv – azzal kísérletezik, hogy diákot kérjen fel arra: mondjon imát, hamarosan csalódnia kell. Ha kijelöli a diákot, az vonakodik, ha nem jelöli ki, akkor mindenki a parkettet bámulja, míg végül a legbátrabb nem bírja a feszültséget és elmondja a Miatyánkot. A fiatal és lelkes tanár ezután azzal kísérletezik, hogy spontán imát mondasson palántáival. Ám itt is nemtetszéssel fogadja azt, ami történik: a diák nem tudja, mit is kell most mondania és banális kérésekkel áll elő, amelyeket Istenhez intéz. A tapintatos tanár egy ideig semmit sem szól, ám érzi, hogy ez nincs így rendjén. A diák is érzi ezt, de hát a tanár azt kéri tőle, hogy valami olyasmit tegyen, amit nem tud, és megteszi. Aztán az történik, hogy a tanárnak „benő" végre a feje lágya és ezután ő vezeti az imát: minden óra elején Miatyánkot vagy Üdvözlégyet mond, amit egy idő után ő is un, a diákok meg pláne… Így aztán egyre elkeseredettebb lesz, a tanítványok meg mind passzívabbak, s ami a mi szempontunkból fontos: egyre távolabb kerülnek az ima lényegétől.

Mindeddig magam sem találtam megoldást erre a több mint kínos helyzetre. Csakhogy – szerencsére – nem fásultam bele. Lehet, hogy még túl fiatal vagyok, tele kísérletező kedvvel.

Kísérleteztem is: egy alkalommal egész órás elmélkedést tartottam tizenegyedikeseimnek, meditációs zenével, hangulati elemekkel. A módszert nem én találtam ki: Szent Ignác meditációs technikáit használtam. A szöveg kapcsán megmozgattam fantáziájukat, segítettem, hogy elképzeljenek, sőt érzékeikkel lássanak egy bibliai jelenetet és ennek kapcsán belső megmozdulásaikat is szemügyre vegyék. Noha túlzás volt az a negyven perc, és többen is a zenét hallgatták, vagy „feladták", több értékes visszajelzést is kaptam a megmaradt tíz perces megbeszélésen. Egy az életükben az érzelmi egyensúlyt és teljességet fontosnak tartó diákok közül egyenesen örvendezett, és azt mondta: nem tudta, hogy így is lehet imádkozni. Más, aktívabb diák arról számolt be, hogy ő nem képes egy egész órán át egyhelyben ülni és egyetlen dologra összpontosítani. Kell a változatosság.

Nos, a kísérlet primitív volt, és több hiba is volt benne: hosszú volt az idő, túl részletes és gazdag az elmélkedést vezető szöveg, és emiatt a diákok „agyilag" belefáradtak. Ám nem volt haszontalan. Rájöttem, hogy rövidebb időt igénylően, alkalmanként lehet ilyesmit végezni a hittanórán. Például minden hittanórán tíz-tizenöt percig gyakorolni az elcsendesedés meditációs technikáit. Ebből hét perc legyen maga a gyakorlat, hét perc pedig a megbeszélés: mit tapasztaltak a gyakorlat alatt. Többféle ilyen gyakorlatot is lehet végezni: kollégáim figyelmébe ajánlom Jálics Ferenc Szemlélődő lelkigyakorlatok című könyvét, vagy Anthony De Mello művét, a Test és lélek imáját. Az utóbbi talán még jobb is ennek a korosztálynak. Ezeket a technikákat a diák egyénileg is alkalmazhatja otthon, esti ima előtt elcsendesedésre és reggeli ima előtt önmaga összeszedésére.

Ám nem azért végeztük a felmérést, hogy egyből a legnehezebb dolgokkal kezdjük. A felmérés során csak nagyon ritkán fog ugyanis kiderülni az, hogy a diákok többsége fejlett imaélettel rendelkezik. Már régen nem élünk abban a világban, amikor mindenki imádkozott és az életkori szakaszok természetes fejlődése előkészítette a terepet a belső, természetfeletti fejlődésnek. (Ehhez a munkához segédanyagnak javasolnám Jálics Ferenc Tanuljunk imádkozni című könyvét.) Így aztán a felmérés eredményeinek megfelelően azt az imaformát kell választani, amely a legalsóbb szint sajátja, innen pedig – mikor eléggé megalapozottnak ítéljük – továbblépni egy felsőbb szint felé, vagyis elmélyíteni az imát. Ez a szakasz tartson hosszabb ideig mint az első, addig, amíg a diákok nem jelzik egy újabb felmérés során, hogy most már tovább lépnének.

Fontos: ha a kötött szóbeli imával kezdjük (mert valószínűleg ezzel kell kezdenünk), akkor is szánjunk kellő időt rá! Hívjuk fel minden ima előtt a diákok figyelmét arra, milyen belső magatartással imádkozzanak. Tűzzük ki az ima célját: lehetőleg olyan célt, amely a közösséget érinti, és ezáltal tanítsuk meg a kérő ima helyes célját és szellemét. (Például ne azt kérjük, hogy Isten akadályozza meg a gyengébbek megbukását, hanem azt, hogy adjon erőt nekik az átmenésért folytatott küzdelemben és belátást, hogy elkerülhessék a jövőben a „katasztrófahelyzet" kialakulását. Ezzel megtanítjuk őket arra, hogy Isten nem helyettünk, hanem velünk együtt cselekszik.)

A kérések teljesülését kövesse következetesen hálaadás! Ritkábban, de rendszeresen vezessünk be dicsérő imát: először kötött szövegekkel (például Szent Ferenc Naphimnusza). Mielőtt elimádkozzuk, olvassa el ki-ki egyénileg az osztályból, aztán beszéljük meg, miért is dicséri az ima Istent, és azt is, van-e nekünk okunk ugyanezekért dicsőíteni. Miután már eléggé begyakorlottá vált, elkezdhetjük a spontán dicsőítő imát is, de ritkábban és kellő időben. Havonta egyszer ugyanezzel a módszerrel lehet engesztelő imát is végezni.

Rendszeres időközökben lehet szövegelmélkedést végezni. Ezt lehet azzal kezdeni, hogy egy szöveget (biblikum)órán megbeszélünk, aztán következő órán a szövegelmélkedés (egyszerűsített) szabályai szerint tizenöt percben ki-ki magának „feldolgoz", utána pedig ezt is megbeszéljük. Itt – tanári vezetés mellett – megtaníthatjuk a diákokat a szentignáci meditáció első lépésére is, az érzékek és a fantázia megmozgatására. Érdemes rászánni havonta egy-két negyedórát csak erre – ízelítő céljából.

Tavasszal és nyáron érdemes legalább egy hittanóra erejéig kivinni a diákokat a természetbe és ott imádkozni.

Hasznos lenne, ha – miután mindenki ízelítőt kapott az imaformák nagy részéből – otthon, önállóan is folytattatni tudnók az imát és erről naplót vezettetni. Ez természetesen szervezett imacsoport keretében kell hogy történjék, nem kötelező módon, és ezekkel az emberekkel havonta fél órát iskolán kívül le kell ülni beszélgetni, hogy beszámolhassanak tapasztalataikról, illetve mindig rendelkezésükre állni, ha ezt igénylik. Ugyanakkor sokkal vonzóbb számukra ez a feladat, ha egyéb problémáikban is bizalmas társuk vagyunk és mindig meghallgatjuk őket.

Íme hát az a néhány tipp, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy az iskola imaiskolává, a kereszténység iskolájává válhassék, nem pedig egyszerűen a keresztény teológia technikai terminusainak alapfokú megismertetőjévé. Ha az imában kedvező előjelű élményhez segítjük hozzá diákjainkat, és megértetjük velük, hogy az Istennel való kapcsolat is ugyanúgy folyamat, mint az embertársainkkal való kapcsolataink, talán többet tudnánk tenni azért, amiért az iskolában vagyunk: az Ige hirdetéséért.

Megjegyzés, kérés:

A kérdőívet még nem próbáltam ki, csak annak egyes kérdéseit más, átfogóbb felmérés elvégzése során. A kérdőíves vizsgálat elvégzése utáni gyakorlati észrevételeket, kérdések korrigálását, vagy új kérdésekre tett javaslatokat az istvannemes@yahoo.com e-mail címre várom a kedves kollégáktól, illetve lelkipásztoroktól. Tulajdonképpen azt szeretném, ha élő kommunikáció alakulna ki közöttünk, s végre létrejönne egy élő, a jelenlegi erdélyi kihívásokra választ adni kívánó katekétikai fórum, ezért e cikket párbeszédre provokálónak szántam.